Kimi szorosan magához ölelt, és csak akkor hagytuk abba, amikor hallottuk, hogy tovább kattintgat Mark. Riadtan néztünk egymásra, hogy most mi lesz.

-Egyszerűen fantasztikusak vagytok! –lelkesedett Mark. Örülök, hogy így örül neki, én már kevésbé örülök annak, hogy nem tudtuk kordában tartani az érzéseinket vagy inkább a vágyainkat, és pont a gép előtt estünk egymásnak. –Azt hiszem nem is kell több kép. Köszönöm. Szuperek voltatok. –oké, kész. Vissza akarok menni az öltözőbe. Gyorsan kimásztam Kimi öléből, és egyenesen a folyosó felé vettem az irányt. Alig vártam, hogy egyedül maradjak. Néhány perc múlva azonban kinyílt az az ajtó, amely a Kimi és az én öltözőmet kötötte össze. Egyikünk sem szólalt meg. Végül én törtem meg a csöndet.

-Mit csináltunk mi az előbb? –kérdeztem halkan.

-Szerintem egészen egyértelmű volt. –csukta be maga mögött az ajtót, majd egyre közelebb jött – De ha gondolod, akkor emlékeztethetlek rá, hogy mi történt. –ölelt át egy nagy mosoly kíséretében, majd hagyott egy kis időt, hogy meggondoljam magam. Meg akarom gondolni magam? NEM!  Hagytam, hogy megcsókoljon. –Na, kell még emlékeztető? –most már vigyorgott.

-Azt hiszem igen, még szükségem van arra, hogy minden egyes pillanatra emlékezzem. –vigyorogtam már én is, és megcsókoltam.

-Most már emlékszel mindenre?

-Aham, így már jó. –bújtam oda hozzá, és a mellkasára hajtottam az arcom.

-Szerintem is. –adott egy puszit a nyakamra.

-Át kellene öltöznünk. –húzódtam el tőle.

-Miért? Dögös vagy ebben a fekete cuccban. –mondta egy kaján vigyor tekintetében.

-Na most felejtsd el, ami az eszedbe jutott, és nyomás öltözni. –mondtam komolyan, de végül elnevettem magam.

-Okés, megyek már. –nevette el magát ő is, de az ajtóból visszafordult. –Raquel…

-Igen?

-Ugye ez most komoly? Nem csak egy fellángolás? –kérdezte komolyan.

-Nem. Nem az. Részemről nem.

-Jó, csak mert az enyémről sem. –mosolyodott el, majd átment az öltözőjébe, én meg legszívesebben ordítani tudtam volna örömömben. Amilyen gyorsan csak tudtam átöltöztem, és mire elkészültem, már Kimi is készen volt. -Mehetünk? –kérdezte, miközben átkarolt.

-Aham, készen vagyok. –bújtam oda hozzá. Beszálltunk a kocsiba, és visszaindultunk a hotelbe. Tisztára olyanok voltunk, mint két tini. Amint pirosra váltott a lámpa, Kimi hozzám hajolt, és elkezdtünk csókolózni. –Szerintem zöld a lámpa –mondtam, miközben ő már a nyakamat csókolgatta, a mögöttünk dekkolók meg vadul nyomták a dudát.

-Jól van na, megyünk már! –intett ki az ablakon, majd beletaposott a gázba. Pechjükre nekik már visszaváltott pirosra.

-Szegények, most megint várhatnak –mosolyogtam magamban.

-Így jártak. –mosolygott Kimi is, majd bekapcsolta a rádiót.

-Nem mondod, hogy ezt akarod végig hallgatni. –szörnyülködtem, mivel finn szám ment, és egy szót nem értettem az egészből.

-Miért? Nem tetszik?

-Azt nem mondtam, csak nem értem. –vontam meg a vállam.

-Drágám, én a spanyol számokat nem értem. –mosolygott rám.

-Tudom. –nevettem el magam.

-Na szép. –nevetett már ő is. –Végre megérkeztünk. –szálltunk ki a kocsiból, és mentünk a lifthez. Amint becsukódott az ajtó, elkezdtünk csókolózni. Még szerencse, hogy üres volt a lift.

-Ti meg mégis mi a fenét műveltek!!! –hallottuk meg Brendan hangját, mire ijedten húzódtam el Kimitől.

-Én… -most mégis mi a francot mondjak neki?

-Ja, és ha lehet kímélj meg az „ez nem az, aminek látszik” szövegtől. –mondta, miközben Kimivel kiléptünk a liftből, és megálltunk a folyosón.

-Beszélhetnénk négyszemközt? –kérdeztem félve tőle. Oké, tudom, hogy ez Kiminek kb. annyira tetszik, mintha Alonso nyerné meg egy ponttal előtte a világbajnokságot, de most kénytelen vagyok vele beszélni.

-Oké, bár nem tudom, hogy mit akarsz mondani. –elindultunk a szobám felé, Kimi pedig ott maradt a folyosón.

-Nézd, nagyon sajnálom. Én…

-Te? Mit te? Csak gratulálni tudok nektek. –mondta mogorván. –Csak tudod hagytál álmokat szőni. Beleringattam magam, hogy együtt karácsonyozunk, hogy boldogok leszünk. És erre tessék.

-Tényleg sajnálom. Nem így akartam, hogy megtudd.

-Már teljesen mindegy. Egy valamit kérek csak tőled. –fordult vissza az ajtóból.

-Micsodát? –oké, hátha el tudunk kultúráltan válni vagy búcsúzni.

-Hogy soha többé ne keress, világos? –azzal kiment, és bevágta az ajtót. Hát…azt hiszem ennek a kérésének eleget tudok tenni.

-Szia –nyitottam be kopogás nélkül Kimi szobájába, aki az ágyon olvasott egy magazint. Oké, rám sem néz. –Haragszol? –leültem az ágy szélére, de még mindig nem nézett rám. –Kimi, ne már. Muszáj volt beszélnem vele.

-Azon gondolkodom, hogy vajon lecseréljelek-e erre. –mutatott egy BMW-t az újságban.

-És, mire döntöttél?

-Mivel a BMW nem fog megcsókolni, és valószínűleg az ágyamba sem tudom becsábítani, ezért egye fene, megtartalak. –vigyorgott.

-Ajánlom is. –csókoltam meg. Jó tudni, hogy nem haragszik.

-Egyébként praktikus, hogy kibékültünk.

-Praktikus? –néztem rá elképedve.

-Most mi van? Igenis praktikus. –mondta teljesen nyugodtan. –így nem kell azon gondolkodnom, hogy kinek adjam oda a karácsonyi ajándékodat. –vigyorodott el.

-De dög vagy –vágtam nevetve hasba.

-Miért? Most nem?

-Tényleg megvetted már az ajándékom? –kérdeztem komolyan.

-Persze. Csak utána volt ami volt, aztán eltettem. –adott egy puszit.

-Egyébként én sem tudnék mit kezdeni az ajándékoddal. –simogattam meg az arcát.

-Miért? Te is megvetted már? –nézett rám csodálkozva.

-Igen. Nem csak te vagy előrelátó.

-Imádlak, mondtam már? –húzott magához, és megcsókolt.

-Igen, de ismételgetheted még párszor. –bújtam oda hozzá.

-Hiányoztál –mondta komolyan, és még közelebb húzott magához.

-Te is nekem. –a fejem a mellkasára tettem, és így feküdtünk. Annyira jó, hogy megint így vagyunk. Még most sem hiszem el, hogy kibékültünk. Félek, hogy ez csak egy álom, és ha felébredek, akkor megint egyedül találom magam. Kimi nélkül. Attól tartok azt már nem bírnám ki.

-Kimi –törtem meg egy idő után a csendet és felültem. Nem bírom ki, hogy ne mondjam, még ha ezzel el is rontok mindent –El kell mondanom valamit.

-Micsodát? Csak nem arra gondolsz, hogy te meg Brendan együtt voltatok…-ezt meg honnan tudja??? –Brendan elmondta.

-És akkor most hogy állunk? –kérdeztem félve.

-Hogyhogy hogy állunk? Szeretlek. Nem érdekel, hogy mi volt akkor, mert akkor éppen nem jártunk. És különben is, nem vethetek semmit a szemedre, hiszen én meg Julieval voltam, szóval…

-Annyira szeretlek! –öleltem meg. Enyém a világ legjobb pasija. Kell ennél több?