-Nézd, szerintem most inkább hanyagoljuk egy kicsit ezt a „beszélgessünk” dolgot. Semmi kedvem állandóan veszekedni. Ha nem érted meg, hogy nem történt semmi köztünk Riiával, akkor nagyon sajnálom. –azzal kiment a konyhából, így már csak a becsukódó ajtónak mondhattam halkan, hogy:

-Pedig én csak bocsánatot akartam kérni. –egy percig álltam, majd folytattam a mosogatást.

-Már végeztél is? –jött be negyed óra múlva Paula.

-Igen. Ha nem gond, elmennék egy kicsit sétálni. –töröltem meg a kezem.

-Persze, menj csak. Ha Kimi keres, majd megmondom, hogy elmentél. –mosolygott kedvesen Paula.

-Kétlem, hogy keresni fog, de köszönöm. –azzal magára hagytam, és kimentem az előszobába, hogy felvegyem a kabátom.

-Hát te? –jött le Kimi a lépcsőn.

-Elmegyek sétálni. –azzal már nyúltam is a kilincs után, és kiléptem az udvarra. Titkon reméltem, hogy utánam jön, de nem. Az ajtó nem nyílt ki. Vettem egy mély levegőt, összébb húztam magamon a kabátot, és elindultam. Nem akartam nagyon messzire menni, hiszen mégis csak idegen helyen vagyok, és nem akarok eltévedni. Miért van az, hogy mi mindig valamin összevitatkozunk Kimivel? Vagy én kezdem, vagy ő. Aztán meg egyikőnk sem akarja meghallgatni a másikat. Ördögi kör. Lehet, hogy még melegebben kellett volna felöltöznöm, mert egy kicsit fázom. Az emberek meg furán néznek rám. Gondolom idegen vagyok nekik, ahogy ők is nekem, és ahogyan az egész hely is az. Na tessék, még a végén visszavágyom Spanyolországba. Tiszta hülye vagyok. Azt hiszem ideje visszamenni. A visszatalálással elvileg nem lesz bajom, mivel nem fordultam le semerre, csak egyenesen mentem. Elindultam hát visszafelé. Most eltévesztettem a házat? Meg mernék rá esküdni, hogy ez Kimiék háza, de akkor miért van a pasim a szomszéd ház kertjében? Ja, és persze nem egyedül, hanem egy csajjal. De nem vagyok féltékeny. Egy pillanatra Kimi is idenézett, de aztán el is kapta a fejét. Fantasztikus. Szép karácsonyunk lesz. Bementem a konyhába, ahol Paula és Kiira főzött valamit.

-Sziasztok! Segíthetek? –mosolyogtam rájuk.

-Persze, segítesz meghámozni ezt a nagy adag krumplit? –hozott elő a kamrából Kiira egy nagy tál burgonyát.

-Igen. –azzal leültünk az asztalhoz, s hozzáláttunk a krumplihoz. Kisvártatva megszólalt a telefonom. –Raquel Mendez, tessék.

-Jó napot kívánok, Erica Marsh vagyok az intézetből. –jézusom. Ugye nem?? Ugye Anita nem vitte el Miát??

-Valami baj van Miával? –kérdeztem idegesen.

-Nem, nincs. Csak szeretném tudatni önökkel, hogy a gyámhatóság meg fogja látogatni önöket január 3-án délután 2-kor, hogy feljegyzést készítsen a családi háttérről és megismerje magukat, hogy dönthessenek.

-Ó, értem. –azt hiszem egy kicsit megnyugodtam. -Akkor várjuk őket, és köszönöm, hogy szólt. Mia hogy van?

-Jól, bár ahogy észrevettem már megszokta, hogy maguk minden nap meglátogatták.

-Hiányzik nekünk is.

-Azt elhiszem. Nos, akkor sok szerencsét. Viszont hallásra.

-Köszönjük. –azzal bontottuk a vonalat. Óriási kő esett le a szívemről. Egy percre tényleg azt hittem, hogy az a nő képes lett volna elvinni Miát. De nem. Szerencsére nem. Vettem egy nagy levegőt, és folytattam a krumpli pucolását. Örültem neki, hogy Kiira és Paula nem tesznek fel kérdéseket. Már végeztünk a krumplival, amikor beviharzott Kimi.

-Anya, ideadnád annak az isteni citromos sütinek a receptjét? Emma szeretné megsütni. Á, már vissza is jöttél? Észre sem vettem. –hangjából eltűnt a kedvesség, amellyel édesanyját szólította meg.

-Vissza. Telefonáltak az intézetből. –mondtam halkan.

-Micsoda? És eddig miért nem szóltál? –esett rögtön nekem.

-Mert nem akartalak zavarni. –néztem rá.

-És mit mondtak? Mondd már! –lett egyre idegesebb.

-Semmit. 3-án a gyámhatóság eljön, felméri, hogy milyen a kapcsolatunk –szándékosan kihangsúlyoztam az utolsó szavakat- és hogy milyen helyre költözne Mia.

-Ennyi? –nézett rám hitetlenkedve.

-Igen.

-Jó. Anya, megvan a recept? –időközben Paula a szakácskönyvét lapozgatta.

-Igen, itt is van.

-Jó, köszi. –azzal Kimi már el is tűnt.

-Csak bosszantani akar. –nyugtatott Paula.

-Akkor nagyon jól csinálja. De ha ő így, akkor én is így. –azzal máris egy kissé gonosz, de minden bizonnyal hatásos terv kezdett körvonalazódni előttem. –Kiira, elkísérnél, szeretnék valamit venni. –álltam fel az asztaltól.

-Persze. –azzal belebújtunk a kabátunkba, és el is indultunk. Kimi árgus szemekkel figyelte, ahogy kilépünk a házból. Gondolom azt várta, hogy odamegyek hozzá, de nem. Az ellenkező irányba indultunk el. –És elárulod, hogy mit akarsz venni?

-Fehérneműt.

-Mit forgatsz a fejedben? –nézett rám Kiira kérdőn.

-Csak rábírom Kimit, hogy hallgasson végig. Kétszer megpróbáltam beszélni vele, de nem ment. –mosolyodtam el. Az út hátralévő részében mindenféléről beszélgettünk. Az üzletben rengeteg fehérnemű közül választhattunk. Végül egy fekete csipkéset választottunk, amelyen mell alatt egy kb. csípőig érő tüll rész van, s boldogan indultunk haza az új szerzeménnyel. Kimi még mindig a szomszéd csajjal, azzal az Emmával volt kint a kertben. Ahogy látom éppen a csaj kocsiját bütykölik, és gondolom közben vicceket mesélnek egymásnak, mert feltűnően jó kedvük van. Nem gond. Hajrá. Jól vagyok. Délután segítettünk Paulának sütit sütni, majd megvacsoráztunk.

-Ha nem haragszotok, én felmennék, elfáradtam ma. –állt fel Kimi az asztaltól a vacsora után. Hát nem csodálom. Gondolom fárasztó volt az autószerelés. De az még jól is jön ki, hogy előbb megy el tusolni. Megvártam, míg felmegy, majd én is utána mentem. Amíg ő tusolt, összeszedtem a cuccaimat. –Szabad a fürdő. –jött be a szobába egy szál boxerben. Tök édes volt, a haja még egy kicsit vizes volt, és össze-vissza állt.

-Köszi. –felkaptam a cuccom, és elmentem tusolni, de a póló és rövidnaci helyett az új szerzeményt vettem fel, na meg persze a köntöst, hiszen nem kellene szembetalálkoznom ilyen cuccban a folyosón Kimi apjával. Égés lenne, az tuti. Amikor beléptem a szobába, Kimi fel sem nézett a magazinjából, amelyet az ágyon olvasott. –Még észre sem vettem, hogy mennyi serleged és érmed van.

-Ühüm. –morgott az orra alatt, de még mindig nem figyelt rám.

-Nem gondolod, hogy egy kicsit meleg van itt? –azzal levettem a köntösömet, de szándékosan háttal álltam, majd fogtam egy könyvet, s elhelyezkedtem mellette.

-Nem. Pont jó az idő. –na végre. Felnézett. Azt hiszem hatásos a cuccom, mert elkerekedett szemekkel néz rám.

-Mi az? Olvass nyugodtan, nem akarlak zavarni. –azzal fellapoztam a könyvet, s elkezdtem olvasni, illetve úgy tettem, mintha olvasnám. –Egyébként… -becsuktam a könyvet, és felé fordultam, és megsimogattam a mellkasát-…lenne egy jobb ötletem is az olvasás helyett. –Kimi rám mosolygott, majd lassan becsukta a magazint, és a teljes figyelmét rám szentelte. Érdekes, most tud rám figyelni.

-És micsoda? –csókolta meg a nyakam. Oké, bekapta a csalit. Egy picit eltoltam magamtól, majd én kezdtem el csókolgatni a nyakát, miközben simogattam a mellkasát. Mikor már éreztem, hogy egyre hevesebben kezd verni a szíve, és szaporábban veszi a levegőt, robbantottam a bombát:

-Egyébként nagyon undok voltál ma. A reggeli után bocsánatot akartam kérni tőled, de nem érdekeltelek. Majd szólj, ha már érdekellek. –a hangomban nem volt semmi, nem voltam sem dühös, sem vádaskodó, egyszerűen halkan a fülébe suttogtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, magamra húztam a takarót. –Leoltanád a villanyt? Szeretnék aludni.