-Én voltam undok? –suttogta a fülembe- Akkor te most mi vagy? –azzal puszilgatni kezdte a nyakam.

-Én nem tagadom, hogy undok voltam az előbb. De te akartad, hogy az legyek. –még mindig ugyan úgy feküdtem, ahogy az előbb, háttal Kiminek, de azért nem hagytak hidegen a csókjai.

-Megbocsátasz nekem? –kérdezte Kimi, miközben a karomat simogatta.

-Most bocsánatot akarsz kérni vagy szeretkezni?

-Bocsánatkérés után szeretkezni. –miért van egy olyan érzésem, hogy kaján vigyor ül az arcán? –Miért, te nem? –fordított maga felé.

-Egye fene, megbocsátok. –mosolyogtam most már én is.

-Egyébként hordhatnál gyakrabban ilyet. –emelte fel a takarót, és szemrevételezte a szerelésem.

-El bírnád viselni, mi? –nevettem el magam.

-Az biztos. Bár…jobb lenne, ha még ez sem lenne rajtad. –kezdte el csókolgatni a nyakam, majd haladt egyre lejjebb. Egyre jobban egymásba gabalyodtunk. Nem vágytunk másra, csak arra, hogy érezzük a másikat. Már nem nehezteltünk egymásra, nem voltak kétségeink a másik érzései vagy éppen hűsége felől. Simogattuk egymást, miközben az utolsó ruhadarabok is lekerültek rólunk. Kimi gyengéd volt, ugyanakkor éreztem, hogy mennyire vágyik arra, hogy együtt legyünk. Csók csókot követett, simogatás simogatást, a vágy pedig egyre jobban a hatalmába kerített minket. Kimi hol a nevemet suttogta, hol finnül mondott valamit, miközben egyre közelebb húzott magához, s egyre szorosabban ölelt. A körülöttünk lévő szoba már régen eltűnt, csak mi léteztünk és az érzéseink, amelyek most még erősebbek, még elsöprőbbek voltak, mint valaha. Valahányszor megérintett vagy megcsókolt, libabőrős lettem, és ez egyre csak fokozódott egészen addig, amíg át nem léptük a gyönyör küszöbét, hogy aztán lustán egymás karjaiban feküdjünk és hallgassuk a másik szívdobbanását.

-Szeretlek. –csókolt meg újra Kimi.

-Én is szeretlek. –mosolyogtam rá. –Egyébként mit mondtál finnül?

-Aki kíváncsi, hamar megöregszik. –simogatta meg mosolyogva az arcom.

-Megint undok béka akarsz lenni?

-Hát…ha annak az lesz az eredménye, hogy még egyszer ilyen cuccban leszel, akkor minden nap undok béka leszek. –vigyorgott ezerrel.

-Arról ne is álmodj. De most komolyan. Tényleg szeretném tudni. –néztem rá komolyan.

-Azt mondtam, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. –teljesen elállt a lélegzetem, és csak pislogni tudtam. –Na mi van, nem gondoltad, hogy ilyet is tudok mondani? –kérdezte aranyosan.

-Én csak… nekem még sosem mondott senki ilyet. Köszönöm –bújtam még jobban oda hozzá.

-De édes vagy. –adott egy puszit a fejem búbjára, miközben simogatta a hátam. –Belegondoltál már abba, hogy minden hogy meg fog változni, ha kisbabánk lesz?

-Igen. Teljesen más életünk lesz. Felelősek leszünk egy manóért, és minden más csak másodlagos lesz.

-Az bizony. De ugye majd eljöttök a versenyre is? –nézett rám félénken.

-El, de nem lesz nagy a felhajtás?

-Majd teszek róla. Én már úgy várom ezt az egészet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen apának lenni. Szerinted milyen apa leszek?

-Csodálatos.

-Honnan tudod? Mi lesz, ha rossz apa leszek? –nézett rám aggódva.

-Nem leszel rossz apa. Ezt már akkor láttam, amikor figyeltem, hogy milyen jól elvoltál az árvaházban a gyerekekkel. Aki látott akkor téged, nem lehet kétsége.

-Szeretlek. –magához húzott és ismét megcsókolt. Még beszélgettünk egy kicsit, majd mindkettőnket elnyomott az álom. Reggel, amikor felébredtem, Kimi még aludt, az óra pedig már 10:51-et mutatott. Lustán nyújtóztam egyet, de óvatosan, nehogy Kimi felébredjen. Hallgattam, ahogy egyenletesen szuszog, és csak néztem őt. Egy kis idő múlva óvatosan felkeltem, és felöltöztem. Már éppen ki akartam osonni az ajtón, amikor megszólalt Kimi.

-Jó reggelt. Te már ilyen korán ébren vagy? –kérdezte álmosan.

-Szia édesem. Korán? Már 11 is elmúlt. –mentem vissza hozzá, és leültem az ágy szélére.

-Akkor jól elaludtunk. És hova készülsz?

-Gondoltam lemegyek, és segítek anyukádnak.

-Aham, és mit szólnál hozzá, ha szépen visszafeküdnél ide mellém, és az egész napot ágyban töltenénk? –húzott magához, hogy megcsókoljon.

-Igazán jó ötlet, de nem lehet. Mégis mit gondolnának rólunk? Inkább te is kelj fel. –húztam le róla a takarót.

-Könyörtelen vagy. –azzal ő is felkelt, felöltözött, majd lementünk a konyhába. Kiira és Rami éppen a nappaliban bensőségesen beszélgetett. Ha jól láttam egy utónévkönyv volt náluk.

-Nézd milyen édesek. –súgtam oda Kiminek.

-Tényleg. –mosolygott ő is. –Gyere, menjünk a konyhába. –azzal halkan, hogy ne zavarjuk meg Kiiráékat kisomfordáltunk a konyhába.  

-Hát ti? Azt hittem átalusszátok a napot! –mosolygott Paula.

-Este sokáig…beszélgettünk. –mosolygott Kimi, mire éreztem, hogy tisztára elvörösödöm. Tudtára is adtam, mert egy kicsit megböktem a könyökömmel az oldalát. –Raquel mesélt az ősi kultúrákról, meg a görög építészetről.

-Jajj kisfiam! Én sem most jöttem le a falvédőről.

-Miről van szó? –jött be Matti is a konyhába.

-Csak arról, hogy a fiad azt hiszi, hogy mi nem voltunk fiatalok, és hogy őt is és a lökött bátyját is a gólya hozta. –mondta tettetett nehezteléssel a hangjában, miközben végig mosolygott, én pedig egyre kínosabban éreztem magam.

-Anya, most egy világ omlott össze bennem. –sápítozott Kimi, majd elnevették magukat, én meg csak álltam, és próbáltam én is ilyen vidáman felfogni a dolgokat.

-Paula… á szia Raquel –jött be Kiira a konyhába.

-Szia. –végre, legalább eltereli a szót a mi esti programunkról.

-Jó, hogy mind a ketten itt vagytok, eljönnétek velem menyasszonyi ruhát nézni? –kérdezte Kiira csillogó szemekkel.

-Hát persze. –vágtuk rá egyszerre.

-Hozom a kocsit. –viharzott ki Kiira, mi pedig elindultunk felvenni a kabátjainkat.

-Annyira aranyosak együtt, nem? –kérdeztem az előszobában Paulától.

-De. Örülök, hogy végre mind a két fiam boldog. Egy anyának ez a legfontosabb.

-Ígérem, hogy nem fogok több fájdalmat okozni Kiminek. –komolyodtam el. –Szeretem őt. Nagyon.

-Tudom. Na gyere, ne várakoztassuk meg. Fiúk, elmentünk! –kiabált még vissza Paula az ajtóból, majd beszálltunk a kocsiba, és Helsinki felé vettük az irányt.

-Ezek jól elmentek. –ment be a konyhába tanácstalanul Rami.

-Hát ja. És mi lesz az ebéddel? –nyitotta ki Kimi a hűtőszekrény ajtaját valami tápláló étel után keresgélve.

-Fiúk, kénytelen lesztek magatok főzni valamit, ugyanis nekem el kell mennem alkatrészt venni a kocsihoz, és a nőket ismerve ők sem jönnek vissza belátható időn belül.

-Mi lenne, ha mi mennénk el érte? –próbálta Rami menteni a menthetőt.

-Szó sem lehet róla! Ha rajtam múlna az ebéd, akkor mindannyian éhen halnánk. –azzal Matti már el is indult kifelé.

-Nem tudom miből gondolja, hogy így nem az éhhalál veszélye lebeg a fejünk felett. –fűzte hozzá unottan Rami.

-Jajj, ne legyél már ilyen! Hozd a szakácskönyvet. Lepjük meg anyut és a csajokat valami jó kis kajával. –próbálta bátyját lelkesíteni Kimi.

-Hát már elfelejtetted, hogy mi volt legutóbb?

-Ugyan már! Most nem fogunk megfeledkezni a húsról, és nem fogjuk a fél konyhát felgyújtani. Na, gyerünk már! Éhes vagyok. –nyaggatta tovább Kimi.

-Rendben. De ne feledd, a te ötleted volt, és ha valami gáz lesz, te fogsz szembenézni anyuval.

-Mégis mi baj lehetne? Csak főzni akarunk! –azzal Kimi elkezdte lapozgatni a szakácskönyvet. Csak remélte, hogy tényleg nem lesz semmi baj.