-Figyelj, én megcsinálom a krumplit, tied a hús, a desszertet meg közösen. –adta ki az utasítást máris Kimi.

-Miért pont én csináljam a húst? –csattant fel Rami.

-Azért, mert én a krumplit csinálom, és kész. –azzal Kimi már ki is ment a kamrába, hogy előhozza a püréhez a hozzávalót. Rami pedig hozzálátott a húshoz.

-Szerinted mi lesz, ha ezt a kettőt összekeverem? –mutatott fel Rami két doboz fűszert.

-Honnan tudjam?! Majd lesz belőle valami. Csak kövesd a könyv utasításait. –azzal felrakta a krumplit főni.

-Jól van, te könnyen beszélsz. –azzal egy kis tálkába összeöntött négyféle fűszert, bedörzsölte vele a húst, és berakta a sütőbe. –Végeztem! –vigyorgott Rami, s remélte, hogy a lehető legrövidebb úton eltűnhet a konyhából.

-Akkor hozzákezdhetsz a sütihez. Csak sima muffint néztem ki, azt könnyű megcsinálni.

-Mi vagyok én?! Szakács?

-Egyszer kibírod, nem? –foglalatoskodott Kimi a hozzávalók elkészítésével. –Inkább gondolj arra, hogy anyu hogy fog örülni annak, hogy nem neki kell ma főzni, és a csajok is el lesznek ájulva, hogy milyen háziasak vagyunk.

-Csak hogy tudd, engem nem a háziasságom miatt szeret Kiira. –vigyorgott Rami.

-Jézusom, a piszkos részletektől kímélj meg.

-Te csak hallgass!! Nem is tudom, hogy mitől aludtatok ma 11-ig.

-Hát…jól van. –vigyorgott most már Kimi is, majd hozzálátott a krumplipüré elkészítéséhez, Rami pedig a muffinhoz, közben pedig jól elbeszélgettek.

-Sziasztok! Megjöttünk! –kiabáltunk be az ajtón, miután megérkeztünk Helsinkiből. Már esteledett, és kellőképpen elfáradtunk, mivel vagy 5 esküvői ruha szalonban voltunk, és Kiira egy rakat ruhát felpróbált, sőt, még engem is rábeszéltek, hogy próbáljak fel egy ruhát. Álomszép volt.

-Erre. –hallottuk Kimi hangját az ebédlőből. Ahogy beléptünk, leesett az állunk, ugyanis az asztal meg volt terítve.

-Nocsak, ti ilyet is tudtok? –csodálkozott Paula.

-Meg akartunk lepni titeket. Üljetek le! –jött elő Rami a konyhából a hússal. Nem szóltunk semmit, csak helyet foglaltunk, és hagytuk, hogy a srácok kiszolgáljanak minket. Kimi egy nagy tállal jött elő a konyhából. Abban mi van? Nem tudom kinézni. Valami barnás izé. De micsoda?

-Akkor jó étvágyat mindenkinek! –ültek le ők is az asztalhoz, majd mindenki szedett. Jézusom! Ez valami borzasztó. Remélem a hús jobb. Nem. Tévedtem. Nem tudom, hogy a hús rosszabb, vagy ez a barna izé, amit Kimi csinált. Ahogy látom Paula és Kiira sem valami nagy lelkesedéssel eszik.

-Oké, ebből elég. Ez borzasztó. –hagyta abba az evést Kimi.

-Hála, azt hittem, hogy mindet meg kell ennem. –tette le a villát Paula is. –De mégis mi az ördögöt csináltatok?

-Kimi ötlete volt az egész! –hárította el magáról a felelősséget Rami. –Ő mondta, hogy nem lesz gond, ha azt a négy fűszert összeöntöm.

-Én azt mondtam, hogy kövesd a könyvet.

-Össze ne vesszetek itt nekem! –csitította őket Paula. –És ez mi?

-Hogyhogy mi? Hát krumplipüré. –ez???

-Édesem, és miért barna? –kérdeztem meg óvatosan.

-Basszus! –kapott a fejéhez Kimi. –Elfelejtettem meghámozni. –de édes, még el is pirult.

-Ezt a lúzert! –csattant fel Rami.

-Na te csak hallgass!! –kezdtek ismét veszekedni, mire Paula szétcsapott közöttük.

-Na most már elég! Úgy látom az lesz a legjobb, ha csinálok valami vacsorát. Ezt meg eltűntetem, hogy apátok ne is lássa.  

-Akkor a desszert is elhalasztva? –kérdezte csalódottan Rami.

-Még az is van? –nézett ijedten párjára Kiira.

-Na kössz. Azt hittem, hogy legalább te szeretsz. –tettette a sértődöttséget Rami. Komolyan, tök aranyosak, hogy így igyekeztek, de a jelek szerint kár volt.

-Szeretlek is édesem, de gondolnom kell a babára is. –Kiira majdnem elnevette magát, amikor meglátta Rami arcát.

-És te Raquel?

-Én? Micsoda? –néztem értetlenül Ramira.

-Te megkóstolod?

-Hát…öhm…

-Naa. A kedvemért. –mosolygott Kimi.

-Na jó, legyen. –erre a két fiú úgy pattant fel a székről, mint aki tűre ült, s eltűntek a konyhában.

-Te tényleg meg mered kóstolni ezek után? –kérdezte csodálkozva Kiira.

-Merész vállalkozás. –fűzte hozzá Paula.

-Csak nem lehet olyan rossz. De ugye a mentők számát tudjátok? Csak vész esetére.

-Aham. –nevettük el magunkat.

-Csak szólok, hogy mindent hallottunk. –jöttek be durcásan, majd felém nyújtották a tálcát, rajta a muffinokkal. Mindenki azt figyelte, hogy milyen arcot vágok, miután beleharaptam.

-Hát…-szólaltam meg közben

-Na?? –néztek rám Kimiék türelmetlenül.

-Finom. –mosolyodtam el, majd megettem a muffinomat.

-Na látjátok! Nem is kell félni tőle.

-Ha már ilyen háziasak vagytok –kezdett bele Paula- akkor hozzátok be a kertből a fát, és helyezzétek el a nappaliban a szokásos helyre. A Räikkönen-testvérek engedelmesen felálltak, és kimentek, hogy behozzák a fát.

-Tényleg finom volt? –néztek rám csodálkozva.

-Nem, alig tudtam megenni, de nem akartam szegényeknek csalódást okozni.

-Hős vagy. –nevetett Kiira.

-Aham, de azért a mentők száma legyen kéznél. –nevettük ismét el magunkat. –Azt hiszem iszom egy pohár vizet. –álltam fel az asztaltól, és kimentem a konyhába. A konyhából éppen azt lehetett látni, hogy Kimi és Rami szenved a fával, és vitatkoznak valamin. Már meg sem lepődöm rajtuk. Rami hirtelen fellökte Kimit, aki úgy terült el a hóban, mint egy béka. Kiminek sem kellett több, felpattant, és egyenesen Rami felé rohant, így most az idősebbik Räikkönen feküdt a hóban, Kimi pedig próbált minél több havat a bátyja arcába dobálni. Rami sem hagyta magát, ott birkóztak a hóban, majd nevetve felsegítették egymást, és végül behozták a fát, én meg visszamentem az ebédlőbe.

-Mi az, min mosolyogsz? –kérdezte Kiira.

-Látni kellett volna az előbb a srácokat. Úgy elvoltak, mint két ötéves. Hógolyóztak és belökték egymást a hóba.

-Á, szóval te kilestél minket. –jött be Kimi a konyhába.

-Nem direkt volt. –mentegetőztem, ugyanis láttam, hogy készül valamire. –Ne, Kimi, kérlek ne. –Kimi elindult felém, megfogta a kezem, és magához húzott.

-Nem, nem. Büntetést érdemelsz. –húzott maga után nevetve.

-Neee. –sejtettem, hogy mi fog következni.

-Dede. –mivel elég erősen tiltakoztam, felkapott az ölébe, és úgy folytatta útját a kert felé.

-Szeretlek, imádlak, de könyörgöm nee!! –nevettem már én is, de minden hiába volt. Kimi amint kiért, letérdelt, és egyenesen beletett egy nagy hókupacba.

-Én is szeretlek. –csókolt meg miközben ott feküdtünk a hóban. Nekem sem kellett több, fogtam a havat, és a nyakánál a kabátja alá tuszkoltam be. Nem is tudom, hogy ha az előbb azt mondtam, hogy olyanok, mint két ötéves, akkor mi most hány évesnek számítunk.  –Áááá, ez hideg!!! –pattant fel rögtön, és megpróbálta kirázni a havat, én meg szaladni kezdtem a bejárat felé. –Na megállj, ezt még visszakapod. –Kimi is elindult utánam, és éppen az ajtó előtt kapott el. –Na gyere csak vissza. –azzal magával rántott, és ismét a hókupac felé cipelt, pechemre megint benne landoltam. Néhány engesztelő csók után Kimivel végre ismét a jó meleg házban voltunk, persze mind a ketten vizesek lettünk, miután elolvadt rajtunk a hó, így gyorsan átöltöztünk, és együtt töltöttük az estét.