-Elmegyek sétálni. –indult el Kimi kifelé.

-Rendben. –mondtam halkan. Nem akartam visszatartani. Semmi értelme nem lett volna. Talán most nekem is jó lesz egy picit egyedül maradni. Ezek a gyámügyesek ki tudják készíteni az embert. Néhány perc múlva csörgött a telefonom.

-Szia Paula! –üdvözöltem Kimi édesanyját.

-Szervusz Raquel! Hívtam Kimit, de ki van kapcsolva. Voltak már a gyámügytől? –kérdezte félénken.

-Igen, nemrég mentek el. –ültem le a kanapéra, mert éreztem, hogy ez hosszú beszélgetés lesz.

-És? Mi volt? –türelmetlenkedett. –Várj, kihangosítalak, itt van az egész család.

-Az egész család? –kérdeztem vissza hüledezve.

-Csak Kiira, Rami, a nagyi és Matti. –sorolta fel gyorsan. –Na de mesélj. Türelmetlenül várjuk.

-Hát…nem ment minden zökkenőmentesen. –valahogy a videóról és az újságról most nem akarok beszámolni. Hátha Finnországban nem kapható ez a lap.

-De mégis mi történt?

-Ketten jöttek. A pasi jó fej volt, a nő meg mindenbe belekötött.

-Ezt hogy érted? –hallottam meg Kiira hangját.

-Egyszerűen semmi nem tetszett neki. Nem tetszett neki, hogy Kimi autóversenyző, hogy én táncolok, hogy tanulok, hogy Svájcba szeretnénk költözni, szóval semmi. –azt hiszem jobb, ha a kis vitánkat sem említem meg. Ez a kis kozmetikázás nem árt.

-Hogy érzitek? Nektek ítélik a kicsit? –kérdezte Matti.

-Nem tudom. Tényleg. De nagyon félek, hogy nem.

-Azért annyira biztos nem rossz a helyzet. –szólt először kedvesen Sirka.

-Remélem.

-Mikorra lehet megtudni a döntést? –kérdezte Rami.

-Állítólag két héten belül értesítenek minket. Legalábbis remélem.

-És Kimi most merre van? –érdeklődött Paula.

-Elment sétálni. De szerintem hamarosan jönni fog. –remélem, hogy nem marad el sokáig.

-Jól van. Mond meg kérlek neki, hogy pusziljuk. És nagyon szorítunk nektek.

-Rendben, átadom. Köszönjük. Mi is puszilunk mindenkit. –azzal bontottuk a vonalat. Aranyosak, hogy így aggódnak értünk. Azt hiszem csinálok valami kaját, mert ha Kimi visszajön, tuti éhes lesz. Közben legalább elterelem a figyelmemet. Komolyan, azt várom, hogy vége legyen ennek a napnak, mert eddig nem túl sok jó dolog történt. Bár amilyen szerencsénk van, tuti, hogy legalább még két sorscsapás vár ránk a mai nap során. Mire elkészültem a kajával, visszajött Kimi.

-Szia, hát te mit csinálsz? –jött be érdeklődve a konyhába.

-Gondoltam összeütök valami kaját. Éhes vagy?

-Aham, tudnék enni. –támaszkodott neki a konyhaszekrénynek.

-Egyébként telefonált anyud, jobban mondva a család.

-A család? Hogyhogy? –képedt el Kimi.

-Drágám, feltalálták a kihangosítható telefont. Egyébként nagyon aranyosak voltak… -kezdtem bele a mesélésbe. Kaja után Kimi átnézte a Ferrari adatait, amit a mérnöke küldött át a laptopjára, én meg leültem tanulni. Az elkövetkezendő két hétben majdnem minden napunk így nézett ki. Én tanultam, Kimi edzett és nyomon követte a fejlesztést, valamint próbáltunk, de mivel nem igazán sokat koncentráltunk a táncra az utóbbi időben, így az SNF-től búcsút vettünk. Talán nem is baj. Így több időnk marad minden másra. A napokat szabályszerűen számoltuk visszafelé, de a két hét nem akart gyorsan eltelni. Mind a ketten napról napra feszültebbek, idegesebbek voltunk.

-Hány napja voltak itt a gyámügyesek? –kérdezte Kimi, miközben elkezdett bepakolni a bőröndjébe, ugyanis a Jerezben tartandó következő teszten már neki is meg kell jelennie.

-Tegnap volt két hete. Most már tuti, hogy nem ítélték nekünk Miát. –százas. Ilyenekben a hivatalok nem szoktak késni. Pont ők azok, akik kínosan ügyelnek a határidőkre.

-Raquel, ne idegesíts már! –mordult rám Kimi.

-Miért? Szerinted miért nem küldik az értesítést? Ha nem lett volna az a hülye ötleted, hogy fizess annak a nőnek és ha nem jöttél volna azzal a csapos dumával, akkor már régen örülhetnénk, hogy nekünk ítélték a kicsit. De nem! Kimi Räikkönen fizetni akart!

-Szóval szerinted az egész az én hibám??  Bocs, hogy élek. –állt meg a pakolásban, és dühösen nézett rám, majd folytatta a ruhák bőröndbe dobálását.

-Igen! Nem kellett volna rögtön beleugrani abba az egészbe! Ha azt mondja, hogy a folyószámládon lévő összeg felét utald át, akkor zokszó nélkül megtetted volna?? Legalább hajtsd már normálisan bele azt a pólót! Tök gyűrött lesz az egész!

-Á, szóval ez a gondod. Nos, akkor csak úgy szólok, hogy én keresem a pénzt, te tanulsz,  tehát arra költök, amire akarom. –közben csak azért is belegyűrte a pólóját. Nekem aztán mindegy, hogy hogy fog kinézni.

-Mert szerinted én csak elszórom a pénzed?? Ne aggódj, ha lediplomázom, akkor keresek munkát, és nem fogom a véred szívni! Egyébként ha már ennyire az iskolát firtatod, neked meg nincs érettségid, szóval erről ennyit!

-Tudod mit? Ezt majd folytatjuk, ha visszajöttem. –csapta le dühösen a bőröndjét, és elindult kifelé.

-Rendben. Menj csak. Jó tesztelést! –mentem ki a konyhába.

-Neked meg jó tanulást! –csapta be a bejárati ajtót. Csodás! Mérgemben végigtakarítottam a lakást. Az angoltanárom is mindig ezt csinálta. Miattunk biztosan, ugyanis elég sűrűn sikerült kiakasztanunk. Egyszer, amikor feleléskor az egyik csoporttársamra került a sor, aranyosan rámosolygott a tanárnőre, és azt mondta: „Tanárnő, lehet, hogy miattam is takarítani fog ma, de én nem tanultam meg a szöveget”. Mondanom sem kell, mindenki dőlt a nevetéstől. Most viszont nem vagyok nevetgélős hangulatban. Az a gáz, hogy miután összekapunk, szinte rögtön megbánom, hogy vitatkoztunk. De persze utána menni már nem tudok. Eléggé kicsi az esélye, hogy megtalálnám. És jobb, ha hagyok neki egy kis időt, hogy lenyugodjon. Délután tanultam, próbáltam készülni a vizsgákra, este pedig megnéztem valami gagyi filmet a tv-ben, és elaludtam. Reggel megnéztem a telefonom, de se hívás, se sms. Jól kezdődik a nap. Reggeli után ismét bevetettem magam a jegyzeteim közé, és próbáltam belemélyedni. Dél körül csöngettek. Talán Kimi jött vissza. De nem. Ő nem csöngetne. Neki van kulcsa. Akkor ez valaki más lehet. Jó a logikám.

-Jó napot. Levelet hoztam. –állt az ajtóban a postás.

-Jó napot. Csak nem…? –nem fejeztem be a mondatot, de tudtam, hogy végre az értesítés jött meg.

-Itt írja alá. –mutatta a papírját, mire gyorsan odafirkantottam a nevem, és átvettem a jó nagy borítékot. –Viszlát.

-Viszlát! –a boríték vastag. Ez vajon most jót vagy rosszat jelent?? Azonnal fogtam a telefonom, és Kimit hívtam, de nem vette fel. Nagyon remélem, hogy nem a vitánk miatt nem veszi fel a telefonját. A délelőtt folyamán egy csomószor hívtam, de semmi, ezért inkább üzenetet írtam neki: „Szia. Megjött az értesítés. Nem merem egyedül felbontani. Megvárlak vele, de nagyon hiányzol. Szeretlek.” Remélem erre már reagál valamit. Akármennyire is kíváncsi vagyok, nem fogom felbontani a levelet. Szépen letettem a konyhaasztalra, én meg elszeparáltam magam a hálószobában a tankönyveimmel. Egész jól elvoltam, nagy ívben elkerültem az asztalt, nehogy kísértésbe essek. Este kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és beraktam egy filmet a DVD lejátszóba. Valószínűleg elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy Kimi gyengéden az ölébe vesz, és elindul a szobába.

-Várj, bontsuk fel a levelet. –suttogtam félálomba.

-Majd reggel szívem. Most aludjunk. –letett az ágyra, majd mellém feküdt, és azon nyomban el is aludt. Reggel ő ébredt korábban. Csinált reggelit, és a levéllel együtt hozta be.

-Bontod, vagy bontsam? –kérdezte.

-Bontsd te. –én nem merem. Félek. Kimi azonban egy percig sem tétlenkedett. Feltépte a borítékot, majd olvasni kezdte a tartalmát. –Na??? –néztem rá reménykedve.

-Elutasították a kérelmet.