Csöndben ültünk, és csak néztünk magunk elé. Valahogy egyikőnk sem fogta fel igazán, hogy mit is jelent most ez. Kimi magához húzott, és hosszasan megöleltük egymást. Azt hiszem most mind a kettőnknek a másikra volt szüksége. Csöndben sírni kezdtem. De miért nem nevelhetjük fel mi Miát?

-Vissza kell menned tesztelni? –kérdeztem szipogva egy kis idő után.

-Nem megyek. Beszélek Jean-nal. –válaszolta halkan.

-Oké. –nem ellenkeztem. Szükségem van rá, és szerintem neki is rám.

-Mit terveztél mára? –érdeklődött.

-Semmit. –ezek után mit csináljak? Örömtáncot biztos nem fogok járni.

-Menjünk el valahova. Tök mindegy hova. Csak ne üljünk itthon, mert akkor megbolondulok. Kérlek.

-Rendben. Vegyünk kaját. Nincs itthon semmi. –kezdtem öltözködni. Gyorsan megettük ketten a reggelit, amit Kimi csinált, majd beültünk a kocsiba, és bementünk a belvárosba. Mind a ketten hallgatagok voltunk. Egyre csak a levélen járt az eszem. Miért nem találnak minket alkalmasnak? Az egyik bevásárlóközpontnál állt meg Kimi. Szereztünk egy bevásárlókocsit, majd bementünk. Csak bóklásztunk. Vettünk egy-két kaját, majd sikeresen kikötöttünk a gyerek-osztályon. Mindenhol kisruhák, babakocsik, cumisüvegek, és egyéb a gyerekneveléshez szükséges cuccok voltak. Összeszorult a szívem. Nem bírtam ki, és odamentem az egyik kisruhához.

-Ez pont…

-…Miára lenne jó. –fejezte be helyettem Kimi a mondatot. Nem bírtam ki, megint elkezdtem sírni, mire Kimi szorosan magához ölelt. –Valahogy ezt is átvészeljük, oké? Mindent túlélünk. –mondta elcsukló hangon.

-Oké. –húzódtam el tőle, hogy összeszedjem magam, amikor hirtelen megláttam a gyámügyes pasit. –Oda nézz! –hívtam fel Kimi figyelmét is rá.

-Gyere. –karon fogott, és egyenesen elindult felé.

-Mit akarsz?

-Megkérdezni tőle, hogy miért utasítottak el minket. –rendületlenül haladt a pasi felé.

-Bolond vagy? Szerintem nem fogja elmondani.

-Jó napot, emlékszik még ránk? –állt meg Kimi a pasi előtt.

-Jó napot, természetesen. –mosolygott a férfi. –Megkapták már az értesítést? –érdeklődött.

-Igen, megkaptuk, és igazán örülök, hogy most összefutottunk, ugyanis szeretnénk megkérdezni, hogy miért utasítottak el minket.

-Nos, a harmadik személy jellemzése nem volt meggyőző.

-Harmadik személy? –néztem rá értetlenül. Milyen harmadik személy?

-Az eljárásunk utolsó lépcsőfoka, hogy felkeresünk egy olyan illetőt, aki mindkettejüket jól ismeri, és jellemzést kérünk tőle. Nos, az illető aggodalmát fejezte ki.

-És megtudhatnánk, hogy ki volt az az illető? –kérdezte dühösen Kimi.

-Mendez kisasszony volt vőlegénye, az ön egyik pilótatársa, ha mondhatom így. Fernando Alonso. –Azt hiszem mindjárt elájulok. De mielőtt elájulok, még kinyírom!

-És mi van akkor, ha kiderül, hogy hazudott? Lesz új eljárás? Változhat a döntés? –kérdeztem rá rögtön.

-Igen. Amennyiben Alonso úr elismeri, hogy amit állított, az valótlan. Egyébként minden szempontból megfelelnek. –mosolygott bíztatóan a férfi.

-Ez fantasztikus!! Köszönjük. Viszlát. –búcsúztunk el tőle.

-Akkor nincs sok dolgunk. –mosolyogtam Kimire.

-És mégis hogy fogjuk rávenni azt a majmot, hogy bevallja, hogy csak keresztbe akart nekünk tenni?

-Majd megoldjuk valahogy, nem? –azzal a kassza felé vettük az irányt, fizettünk, és egyenesen a szállodába mentünk. Kimi nem engedte, hogy felmenjek én is Fernandohoz, így kénytelen voltam a kocsiban várakozni. Röpke két óra múlva vissza is érkezett.

-Nos? Mi volt? –kérdeztem türelmetlenül.

-Elküldtünk egy faxot a gyámhivatalnak, amelyben Fernando azt ecseteli, hogy mennyire otromba viccet űzött velünk, sűrű bocsánatkérések közepette pedig alkalmas szülőnek talál minket. –ült be vigyorogva a kocsiba Kimi.

-Ez csúcs!! –ugrottam a nyakába, és rögtön megcsókoltam.

-Két hetet kell várni az új végzésre. –Kiminek igaza volt. Két hét múlva jött is a papír, miszerint nekünk ítélték Miát. Szülők lettünk!! Igazi szülők!!

* * 2 év múlva * *

-Toni, kicsim, hagyd aput készülni! –szóltam rá Tonira, a kisfiunkra, aki most 5 éves. Mia után ismét elindítottunk egy örökbefogadási procedúrát, így a családunk bővült.

-Anya, de olyan klassz!! –nézett rám csillogó szemekkel. Kimi éppen a következő versenyére készülődött, miközben Toni a versenyautóban ült, és folyton kérdezett valamit Kimitől.

-Ugyan, hagyd, még van fél órám a boksz nyitásáig. –nézett ránk mosolyogva Kimi.

-Oké, de én szóltam. Nem fogod tudni onnan kirobbantani. –mosolyogtam én is, miközben vigyáztam az éppen játszó Miára. Ő most 3 éves, de a bátyjával együtt hihetetlen, hogy mit tudnak művelni, de sosem bántam meg egy pillanatra sem, hogy örökbe fogadtuk őket.

-Apu, apu, ez mire való? –mutatott a kormányon egy gombra.

-Ezt akkor kell megnyomnom, amikor begurulok a boxutcába. –guggolt el a kocsi mellé Kimi, és magyarázni kezdett.

-Jajj igen! Tudom már! Hogy ne menj túl gyorsan, mert itt nem szabad. Vigyázni kell a többi bácsira, igaz? –nevetett Toni.

-Pontosan. –helyeselt Kimi. –Na de ideje kimásznod. –vette fel az ölébe Tonit Kimi.

-Ugye egyszer majd én is vezethetem a versenyautódat? –

-Ha elég ügyes leszel, akkor igen. –simogatta meg a fejét, majd átadta nekem Tonit.

-Én leszek a legjobb!! Ugye anya én leszek az? –fordult most felém Toni.

-Igen kicsim! –adtam neki egy puszit.

-De én hamar táncos leszek, ugye? –nézett rám Mia.

-Igen kicsim. –simogattam meg az arcocskáját.

-Nem is! –kezdett el szipogni Toni.

-Most már be kell szállnom. –vette elő a bukósisakját Kimi.

-Vigyázz nagyon magadra!

-Vigyázok! –azzal megcsókoltuk egymást. –Szeretlek titeket, nagyon. –Kimi adott egy-egy puszit a gyerekeknek is, majd felvette a bukósisakját.

-Drágám! –szóltam utána mielőtt beült a kocsiba.

-Igen? –fordult vissza.

-Nyerd meg a versenyt! –mosolyogtam rá. Mire ő bólintott, beszállt az autójába, majd kigördült a versenypályára. Brazíliában ismét szezonzáró futamra készült a mezőny, Kimi pedig arra, hogy megnyerje a harmadik bajnoki címét is. A mezőny készen állt az újabb hajszára. Amikor a piros lámpák kialudtak, kezdetét vette a féktelen száguldás, amelyből a Ferrari finn csillaga, Kimi Räikkönen került ki győztesen.

-The End-