Kimi alig akart hinni a fülének.

-Hogy mit mondtál? –kerekedett el a szeme. Érezte, hogy kezd egyre mérgesebb és idegesebb lenni. Nem tudta, hogy a fáradtság beszél belőle, vagy szimplán ennyire kiakadt.

-Tényleg sajnálom, természetesen kifizetem a kanapét…

-Teszek a nyamvadt kanapéra! –csattant fel Kimi, amivel igencsak meglepte Zoét. –Nem hiszem el, hogy ingyendiszkót csináltatok a házamból! –kiabált. –Kérem a kulcsokat. –nyújtotta felé követelőzően a kezét, mire Zoé engedelmesen átadta a kért dolgokat, miközben már a sírás határán állt. Elvesztette a férfi bizalmát, az egyszer biztos. S ami a legjobban fájt neki az az, hogy tulajdonképpen nem az ő hibájából. Jó, nyilvánvalóan lehetett volna figyelmesebb, amikor összeszedte a kiborult cuccait, de azt hitte, hogy Simon csúsztatta a táskájába a kulcsokat. A csúsztatás jelen esetben helyénvaló volt, csak éppenséggel a célhely nem a táska, hanem a fiú zsebe volt.

-Tényleg nagyon sajnálom –suttogta Zoé. Kimi úgy nézett rá, hogy a hideg is végigfutott a lány hátán.

-Hosszú napom volt, lefekszem aludni. –mondta Kimi közönyösen, majd felállt és elindult a lépcső felé. A lány vette a célzást. Felnyalábolta a táskáját és a kabátját, majd elindult kifelé, de az ajtóból még visszanézett.

-Gratulálok a győzelmedhez, jó éjt. –köszönt el bátortalanul. Kimi megállt a lépcsőn, visszafordult, de ezt Zoé már nem láthatta. A férfi dühös volt. Sőt, nem csak dühös, hanem mérges is. Tulajdonképpen időközben már belátta, hogy nem a lány volt a hibás, hanem annak barátja. S valószínűleg az okával is tisztában van: Simon nem tudta megemészteni, hogy vesztett a fogadáson, ráadásul egy ilyen „tétet” vesztett el. Azonban ezt már ő sem tűrhette tovább. Elégtételt akart, így bosszút forralt a srác ellen. Meg akarta mutatni, hogy vele nem lehet csak úgy szórakozni. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan fogja megleckéztetni. Remélte, hogy vacsora közben eszébe fog jutni valami, így fogta magát, s leült megenni a Zoé által készített ételt.

Zoénak nem volt kedve hazamenni. Igazából semmihez nem volt kedve. Csak sétált, ment amerre a lába vitte. Végül a plázában kötött ki. Úgy döntött, hogy vesz egy jeges teát, de műanyagpohárba kérte, nem volt kedve leülni, és nézni a plázában bóklászókat. Inkább megvárta, míg kiszolgálták, és már indult is. Pechjére meglátta Simont, aki éppen felé tartott. Neki sem kellett több, elindult a másik irányba.

-Zoé várj! –hallotta a fiú hangját, de nem akart reagálni. Megszaporázta a lépteit, és remélte, hogy a barátja ért ebből. Nem így volt. –Várj már! –ragadta karon, és maga felé fordította.

-Mit akarsz? –nézett rá szúrós szemekkel.

-Bocsánatot kérni.

-Ezzel egy egészen cseppet késtél el. És a személy sem jó, akinél próbálkozol. Szóval… -fordult el Zoé, és ismét elindult, de ekkor Simon egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapta Zoé egyik lábát, és lekapta róla a cipőjét. A lány majdnem elesett, de sikerült az utolsó pillanatban visszanyernie az egyensúlyát. –Mond, te normális vagy? Add ide a cipőmet! –nézett rá szúrós szemekkel, miközben egyre többen figyelték őket.

-Nem. Csak ha megbocsátasz. –tartotta el magától a cipőt, mivel Zoé megpróbálta visszaszerezni.

-Azt lesheted. Add vissza a cipőm!

-Nem! Mondtam, csak akkor, ha …

-Mindenki minket néz! Add már ide! Oké, megbocsátok, csak add ide. –a fiú átnyújtotta a cipőjét, mire Zoé gyorsan belebújt.

-Kapok egy csókot? –nézett rá mosolyogva a fiú.

-Tudod mit kapsz? Ezt! –azzal a lány a pohara teljes tartalmát a fiúra öntötte.

Zoé nem várta meg Simon reakcióját, hátat fordított neki, és elindult, miközben a tömeg elkerekedett szemekkel nézett rájuk.

-Zoé kérlek! –hallotta a fiú hangját a háta mögül. Kitartó az egyszer szent. Amikor a lány megfordult, meglátta a földön térdelő barátját. –Könyörgöm, csak még egy esélyt adj. Egy utolsót. Tudom, hogy szemétség amit tettem, és nincs mentségem, de szeretlek. –Simon bocsánatkérően nézett a barátnőjére. Remélte, hogy sikerül meghatnia, és a lány végül megenyhül. Zoénak cikáztak a gondolatok a fejében. Most itt lenne az alkalom, hogy szakítson, de akkor Simon tuti, hogy rá fog jönni, hogy Kimi miatt, és tényleg nem lesz egy perc nyugtuk sem. Így végül a második megoldás mellett döntött.

-Rendben, de figyelmeztetlek. Ez volt az utolsó, hogy bármit is elnéztem neked. Ha még egyszer megtudom, hogy szemétkedsz valakivel –itt azért elsősorban Kimire gondolt, de ezt nem akarta Simon orrára kötni-, akkor engem többet nem látsz. Világos?

-Tökéletesen. Köszönöm. –nézett rá boldogan a fiú, miközben még mindig a padlón térdelt.

-Kelj már fel! Mára elég volt az ingyen műsorból

-Oké. Hazakísérhetlek? –kérdezte félénken Simon.

-Még benézek Jennihez, de azért köszi. –hárított Zoé. Nem tervezte, hogy tényleg Jennihez megy, egyszerűen csak nem akart most Simonnal lenni, így inkább elköszönt tőle, és haza ment. A nappaliban Chris éppen a versenyről mesélt Duncan-nek, miközben Hilary egy régi családi fotóalbumot lapozgatott. Zoé úgy döntött, hogy csatlakozik édesanyjához. Együtt nézték tovább a képeket. Hilary mosolyogva nézte a fotókat, míg Zoé egyre rosszabbul érezte magát. Az édesapját látta a képeken, mosolyogva, boldogan. Igen, akkor még együtt volt a család. Az édesanyja lopva a lányára pillantott, akinek a szemében már gyűltek a könnyek. Zoé egyszer csak felállt, és felment a szobájába. Képtelen volt tovább ott ülni. Egy csomó emlék jutott eszébe. Az első napja a suliban, ahova az apukája kísérte el, és megígérte, hogy ha nem fog sírni, akkor amikor érte jön, nem haza mennek, hanem elviszi egyet autókázni. A lány, már akkor is szerette az autókat, bár akkor szinte csak azért, mert imádott az apjával együtt lenni. Visszaemlékezett a közös piknikezésekre, amik mindig nagy nevetésbe fulladtak. Ezek az édes emlékek most még több könnyet csaltak a szemébe. Csak feküdt az ágyon, és sírt. Halk kopogás után az édesanyja lépett be a szobába. Leült az ágya szélére, és elkezdte simogatni a lánya hátát.

-Kicsim, jól vagy?

-Persze –szipogott Zoé, miközben felült az ágyán- csak… annyira hiányzik –borult az anyja karjaiba.

-Tudom, nekem is. –próbálta vigasztalni a lányát. –Mit szólnál hozzá, ha holnap kimennénk a temetőbe? –vetette fel az ötletet Hilary.

-Nem haragszol meg, ha inkább egyedül mennék ki?

-Nem, dehogy. –mosolygott az anyja. –De ideje lenne pihenned.

-Igazad van. –azzal Zoé kivánszorgott a fürdőszobába, letusolt, majd lefeküdt aludni. Reggel időben felkelt. Felöltözött, lement reggelizni, majd elindult, de most nem Kimihez ment. Elsőként a közeli virágboltba látogatott, ahol vásárolt egy csokor virágot, utána pedig felült a buszra, amely a temető közelében állt meg. Ha lehet ezt mondani, akkor otthonosan mozgott a sírok között, hiszen sűrűn kijárt ide. Ráadásul ilyenkor, délelőtt még nem is voltak sokan kint.

-Szia apa. –állt meg a sír előtt. Tudta, hogy mások lehet, hogy bolondnak nézik, amiért beszél, de szüksége volt erre. Nem akarta végleg elengedni az apját, és ezt amolyan kapocsnak érezte. A száraz virágot kivette a tartóból, kidobta, vitt friss vizet, és beletette azokat a virágokat, amelyeket most hozott, majd leült a sír szélére. Mások ezt is biztosan tiszteletlen dolognak tartanák, őt azonban most ez érdekelte a legkevésbé. –Képzeld, anyu férjhez megy. Talált magának egy pasit. Egész jó fej, de azért te pótolhatatlan vagy, ugye tudod? –a könnyei ismét eleredtek. –Clara kifogott magának egy pénzes pasit, odavan érte, Duncan újabban versenyzik. Anyu szegény nem tudja, tuti kiakadna. Én meg…dolgozom. Gyűjtök pénzt a jogsira, mert anyu annak sem örül, de a főnököm jó fej, és Forma 1-es pilóta, jó mi?...Pokolian hiányzol. –zokogott. Nem tudta, hogy mennyi ideig ücsörgött ott sírva, de egyszer csak megszólalt a telefonja.

-Igen. –szólt bele rekedten.

-Kimi vagyok. Minden rendben? Már itt kellene lenned? –Zoénak hirtelen eszébe jutott, hogy hát ő ma dolgozik, és az órája már fél 10-et mutatott.

-Megyek. 10 perc és ott vagyok. –bontotta a lány a vonalat. Igazán nem volt most kedve semmihez, de elindult. –Szia apu, majd még jövök. –Ígéretéhez híven 10 perc múlva már Kimi házába lépett be.

-Jézusom, veled meg mi történt? –rohant oda Kimi, amint meglátta Zoé kisírt szemeit. A lány nem válaszolt semmit. Nem volt ereje hozzá. A férfi magához húzta, és szorosan megölelte. Pont erre volt most Zoénak szüksége.