Zoé érezte, hogy most már tényleg nem fog többet neki dolgozni. Nem lesz úgy, mint a múltkor, hogy egy bocsánatkéréssel el van intézve a dolog, és ismét ott van. Nem, ez most teljesen más volt. Látta Kimin, hogy komolyan gondolja. És ismerte már annyira, hogy tudja, nem fog változtatni a döntésén. Szomorúan sétált hazafelé. Az sem zavarta, hogy közel háromnegyed órát kell mennie. Pedig még a szüleit is kedvesnek találta, és ahogy észrevette, ők is megkedvelték őt. De erről ennyit. Ennek most vége. Tényleg vége.

Kimi szomorúan roskadt le a kanapéjára. Hülyeség volt az a 20 euró. Ezzel valószínűleg csak megbántotta a lányt, mégis nagyon fájtak neki a szavai. Ő nem akarja kitörölni az emlékeiket. És ezentúl mi lesz? Ha meglátják egymást, már nem is fognak köszönni egymásnak? Nem akarta, hogy így legyen vége, de szokásához híven megint elszúrta a dolgot. Elege volt. Kezdett magába roskadni. Lehet, hogy mégsem ez volt a legjobb döntés? A fenébe is. Fogta a párnát nekivágta a tv-jének.

-Mi történt? –hallotta az édesanyja hangját a háta mögül.

-Semmi. –állt fel gyorsan, és morcosan visszarakta a párnát a helyére,

-Kimi…

-Mondom hogy semmi…ne haragudj. Nem úgy gondoltam. –kért bocsánatot rögtön, mivel a hangnem nem volt a legmegfelelőbb. –Csak…elküldtem Zoét. –Paula persze tudott erről. Matti elmesélte az egész beszélgetést, így nem érte váratlanul a dolog. Azt azonban nem gondolta, hogy Kimi így fog reagálni az egészre. –Azt hiszem elmegyek futni. -azzal leszaladt az alagsorba, átvette az edzőcuccát, és már el is rohant.

Zoé félúton járt, amikor meghallotta az ismerős hangot a háta mögül. Nem akart megfordulni, de aztán végül valami mégis arra késztette, hogy megtegye. Kimi állt előtte, arca ki volt pirosodva a futástól.

-Mit akarsz? –kérdezte rögtön a lány.

-Én csak… -tényleg, most mit is akar? Miért jött utána?

-Örülök, hogy ilyen tartalmasan beszélgettünk, szia. –fordított háta Zoé, és elindult.

-Várj még… -kérlelte Kimi.

-Mire? Az isten szerelmére most rúgtál ki! Mit akarsz még? Nem vagyok buta liba, aki nem érti meg, ha elküldik, és ne aggódj, nem fogok a nővéremhez sem rohanni, hogy beáruljalak. Így talán tényleg jobb lesz mindenkinek.

-És mi lesz, ha Clara szervez közös programokat? –tette fel az őt firtató kérdést Kimi.

-Majd más elfoglaltságom lesz, és ha valami olyan lesz, ami alól nem tudok kibújni, akkor meg olyanok leszünk, mint két felnőtt. Kultúráltan elbeszélgetünk és kész. –Kimi bólintott. Érezte, hogy tényleg ez lehet a legtöbb. –Akkor szia.

-Szia. –Zoé most már tényleg elindult. Nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, de meg kellett tennie. Sietősre vette a lépteit, hogy minél hamarabb hazaérjen. Nem akart többet Kimin gondolkodni, csak otthon akart lenni.

-Sziasztok! Megjöttem! –köszönt be a nappaliba.

-Máris? –jött el a konyhából csodálkozva Hilary.

-Igen. Kimivel úgy döntöttünk, hogy nem dolgozom tovább ott. Kicsit kényelmetlenné vált a helyzet, most hogy kiderült, hogy Claraval jár –és akkor még finoman fogalmazott. –Már az sem volt valami jó, hogy Chris szinte a főnöke, de ez így…

-Jól van, értem. Igazatok van. És akkor most mihez kezdesz?

-Nem tudom. A tanfolyam árának a fele már megvan, a másikfelét meg majdcsak összeszedem valahogy. –mosolyodott el a lány.

-Ha már itt tartunk, akkor szeretnék mondani valamit. Chrisszel úgy gondoltuk, hogy megtámogatjuk a jogosítványodat.

-Ez most komoly??? –úgy látszik a Sors jó kis játékot űz vele.

-Igen.

-Kösziii –ugrott az anyja nyakába a lány. Alig akart hinni a fülének. Nem gondolta volna, hogy egyszer az anyja fogja neki ezt mondani, aztán most tessék.

-Nincs mit köszönnöd. Na menj, pakold el a frissen mosott ruháidat, leraktam az ágyadra.

-Rendben, köszi. –azzal a lány felviharzott a szobájába. Arra nem gondolt, hogy a ruhái emlékeket fognak előcsalni. Abban volt, amikor Kimi meglepte azzal a gyertyafényes délutánnal, amikor először és egyben utoljára egymáséi lettek. Zoé megbabonázva nézte a ruhadarabot, azt sem vette észre, amikor Duncan kopogott, majd belépett a szobájába.

-Jól vagy? –nézett rá ijedten, és többször is megismételte a kérdést, mire Zoé képes volt elszakadni a ruhától.

-Ölelj át kérlek. –kérte könnyes szemekkel, amit a bátyja készséggel meg is tett.

-Zoé, aggódom érted. –emelte fel a lány arcát, hogy belenézhessen a szemébe. –Mi van veled? Olyan régen beszélgettünk.

-Semmi. –bontakozott ki az öleléséből. Képtelen volt beszélni róla. El akarta felejteni ezt az egészet.

-A fenébe! –csattant fel Duncan- Azt hiszed beveszem? Látom, hogy kikészülsz, de nem engeded, hogy segítsünk. –emelte fel a hangját a fiú.

-Nem kell segítség! Csak hagyjatok egy kicsit békén.

-Rendben, ahogy akarod. –azzal a fiú kisétált, bár legszívesebben a húga mellett maradt volna. Annyira azonban már ismerte őt, hogy tudta, ha egyedül akar lenni, akkor nincs értelme az ellenkezőjét tenni.

Az elkövetkezendő néhány napot Zoé többnyire egyedül töltötte. Nem sűrűn mozdult ki a szobájából, akkor is inkább a lakásban maradt. A többiek pedig aggódva figyelték az egyre inkább begubózó lányt.

-Na jó, ebből elég. –nézett rá morcosan Clara, amikor Zoé már a harmadik programjukat mondta le. –Gyerünk, öltözz! –dobott oda hozzá egy farmert és egy toppot.

-Mondtam, hogy nem akarok sehova menni. –nyűgösködött a lány.

-Én meg azt mondom, hogy nem érdekel. Mozdítsd meg a feneked, és haladjunk, 10 percet kapsz. –azzal Clara magára hagyta a húgát. Remélte, hogy így sikerül egy kicsit kirángatni a depresszióból. Zoé 10 perc múlva a földszinten volt. –Na, ezt már szeretem. Anyu, elmentünk. –kiabált be az anyjuknak, majd fogta Zoét, és a kocsiba tuszkolta. Nem szólt neki semmit a tervéről, a csomagtartóban a kockás pléd, és a kajával megpakolt kosár már régen ott pihent. Már csak egy valami, vagyis valaki hiányzott. Az egyik konditerem előtt Clara leparkolt, és vártak.

-Kire várunk? –bár amint kiejtette száján a kérdést, nyílt az ajtó, és Kimi jelent meg.

-Rá. –Clara kedvesen a barátjára mosolygott, egy gyors csókot váltottak, majd Kimi beült a kocsijába, és elindultak egymás után. Elhagyták Wolleraut. Még kb. 50 km-t tettek meg, míg végül kikötöttek egy kis tónál. –Meg is érkeztünk –pattant ki Clara vidáman a kocsiból, és a csomagtartóból előhalászta a kockás plédet, amelyet leterített a vízparton.

-Mi most…

-Aham, piknikezni fogunk. –mosolygott a húgára a lány.

-De én nem akarok zavarni. –feszengett tovább Zoé. Nem értette, hogy a nővére miért hozta őt is magával. És ha így akarta kirángatni őt a depresszióból, akkor miért hozta el Kimit?

-Olyan kis buta vagy. Meglepetés volt neki is, hogy most ide jövünk, ő sem tudott róla, csak nem akartam tétlenül nézni, ahogy egyre mélyebbre ásod magad a depresszióban amiatt a hülye pasi miatt. Ne figyelj ide szívem –fordult oda egy percre Kimihez -, de egy pasi sem éri meg, hogy kikészítsd magad miatta.

-Nem készítem ki magam! Miért jön mindenki ezzel? –fakadt ki Zoé, talán túlságosan is, mire a nővére sokat sejtetően ránézett. A lány feladta. Hagyta, hogy leüljenek a plédre, és finomabbnál finomabb szendvicseket egyenek, miközben figyelte a szerelmespárt. Alig telt el fél óra, amikor Claranak megszólalt a telefonja. Amíg ő kicsit arrébbment, Zoé és Kimi némán ültek egymással szemben.

-Hogy vagy? –próbált beszélgetést kezdeményezni Kimi.

-Jól. Kössz. És te? –kérdezett vissza Zoé, bár semmit nem akart.

-Én is. –a kudarc hamar rájuk talált. Eddig haladt zökkenőmentesen a „beszélgetésük”, nem jutott egyikkőjüknek sem az eszébe semmi értelmes, így inkább megmaradtak a csöndnél.

-A fenébe, be kell mennem dolgozni, nagy gáz van. Rohannom kell, Kimi megtennéd, hogy hazaviszed Zoét? Köszi! –azzal a lány máris bepattant a kocsijába, és elhajtott. Zoé csak nézett a távolodó autó után, és egyre jobban kezdett pánikba esni.