Egyikőjük sem szólalt meg. Fogalmuk sem volt róla, hogy most mit tegyenek. Ott üldögéltek a pléden, és még csak egymásra sem mertek nézni.

-Szerintem akár mehetnénk is. –törte meg a csöndet Kimi. Zoé nem válaszolt, csak bólintott. Elkezdte összeszedni a kajákat, és berakta a kosárba, majd Kimi összehajtotta a plédet. Zoéban csak ezután tudatosult, hogy valóban csak Kimivel juthat vissza Wollerauba. A szíve hevesen vert, félt. Nem annyira Kimitől, inkább saját magától. –Indulhatunk? –sétált Kimi az autóhoz, miközben Zoé még mindit ugyan ott topogott. –Figyelj, azért igazán megszólalhatsz. Tudtommal nem vagy néma. –torpant meg a férfi a kocsinál. A lány még ekkor is inkább a némaságot választotta. Túl sok mindent akart egyszerre mondani, illetve tenni. Szeretett volna hozzábújni, megfogni a kezét, érezni az illatát és megcsókolni. De mindezt nem tehette. Ezekkel a kínokkal ült be a kocsiba, és várta, hogy Kimi indítson. A férfi úgy döntött, hogy nem erőlködik. Ha a lány nem akar beszélni, akkor nem kell. Neki így is jó. Az autó motorja felbőgött, majd elindultak vissza a város felé. Alig telt el negyed óra, amikor a kocsi hirtelen lassulni kezdett.

-Mi az? Most miért állsz meg? –kérdezte rémülten Zoé.

-Nocsak, mégsem vitte el a cica a nyelvedet. –mosolygott rá Kimi. –De őszintén szólva fogalmam sincs. –lekormányozta az autót az útról egy kis füves részre, majd felnyitotta a motorháztetőt, és próbált rájönni a baj forrására. De mivel ez egy Ferrari volt, és köztudott, hogy a Ferrarik nem szoktak csak úgy lerobbanni, ezért a férfi tehetetlen volt, így visszaült a kocsiba.

-Most mi van? –nézett rá kérdőn a lány.

-Semmi. Próbálok hívni egy autómentőt. A francba! Ez is most merült le. Kölcsönadod a tied?

-Igen. –azzal a Zoé kétségbeesetten elkezdte keresni a telefonját, de be kellett látnia, hogy az éppen a szobája íróasztalán hever. –Otthon van. –nézett Kimire lemondóan.

-Akkor várunk, hátha erre jön valaki, bár kétlem.

-Mi az, hogy kétled? –csattant fel a lány. Nem akart több időt együtt tölteni vele, mint amennyi feltétlenül szükséges volt.

-Úgy, hogy ez nem éppen egy forgalmas útszakasz. Hány kocsit láttál eljönni, mióta itt vagyunk? –Zoé akárhogy is erőltette az agyát, nem tudott egyet sem megemlíteni. –Na látod.

-Ok, akkor keressünk valakit. –szállt ki a lány a kocsiból.

-Hol? Nézz körül, mindenhol erdő. Egy lélek sincs erre, csak mi. –szállt ki Kimi is.

-De nem maradhatunk itt! –erősködött tovább Zoé.

-Pedig nincs más választásunk. Várunk. Hátha mégis erre jön valaki, és nem kell itt töltenünk az éjszakát.

-Mi? Az éjszakát?? Itt?? –a lányt az ájulás kerülgette. –Még csak délután van, miért kéne itt töltenünk az éjszakát! Csak jön erre valaki, vagy nem! Sétálunk! Igen, milyen messze is vagyunk?

-Úgy kb. 45-50 km.

-Hát…reggelre már ott is vagyunk. Szóval akkor én… -Zoé elkezdett sétálni.

-Szó sem lehet róla. –rohant utána Kimi. –Eszem ágában sincs egyedül elengedi téged.

-Akkor gyere. –ment tovább a lány.

-Nem. Mind a ketten itt maradunk. –állta el az útját a férfi. -A családodnak előbb-utóbb úgyis feltűnik, hogy nem értünk vissza, Clara meg szépen idevezeti őket. Csak várnunk kell. Még csak az kéne, hogy eltévedj itt nekem. Gyere, üljünk vissza a kocsiba.

-Én még…levegőzöm. Tök szép idő van. –nem akart beülni a kocsiba. Nem akart olyan közel lenni Kimihez.

-Ahogy akarod, csak ne menj el. –azzal Kimi beült a kocsiba. Bosszantotta ez az egész. Érezte, hogy a lány fél tőle, de nem tudta, hogy miért. Kár tagadni, hogy neki is fejtörést okozott a helyzet, hiszen olyan közel voltak egymáshoz, de nem akart visszaélni semmivel, így inkább hallgatta a zenét.

Az órák teltek, és ők még mindig ugyan ott voltak, egyedül. Zoé sétálgatott a kocsi körül, az utat fürkészte remélve, hogy érkezik valaki, aki segít rajtuk, de be kellett látnia, hogy erre egyre kevesebb volt az esély.

-Szerintem most már jobb lenne, ha beülnél. Kezd sötétedni, és a levegő is hül. –szólt ki Kimi a kocsiból.

-Nem fázom még. –kiabálta vissza, pedig majd’ megfagyott.

-Vadállatok is vannak erre… -tette hozzá Kimi, amivel elérte célját, ugyanis Zoé pár másodperc múlva a kocsiban ült.

-Nem akarok itt éjszakázni. –mondta ki halkan a gondolatait a lány, de már meg is bánta.

-A fenébe is! Áruld már el, hogy mi a franctól félsz ennyire? –fakadt ki egy picit hangosabban a kelleténél Kimi, mire Zoé összerezzent.

-Rohadtul utálom ezt az egészet! –fordult felé a lány- Elegem van, hogy hozzád akarok érni, de nem lehet, meg akarlak csókolni, de nem lehet, el akarlak felejteni, de nem tudlak! Elegem van abból, hogy a nővéremmel jársz, és én nem lehetek veled, elegem van mindenből! -végre sikerült. Kiadta mindazt, ami a szívét nyomta. Talán most megkönnyebbült, bár a helyzet nem lett egyszerűbb, vagy elviselhetőbb. Zoé még mindig zaklatott volt, Kimi pedig meglepetten ült. A lány kirohanásának szavai visszhangoztak a fejében, még akkor is, amikor magához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten tudták, hogy veszélyes vizekre eveznek, de már nem érdekelte őket. Egyre jobban elvesztek a szenvedély tengerében. Kezük a másik testén kalandozott, újra fel akarták fedezni egymást. Kimi az ölébe ültette a lányt, majd leügyeskedte róla a felsőjét. Ajkaik csak addig váltak el egymástól, míg a felsőből kibújt Zoé, utána ismét egymásra találtak. A férfi a lány hátát simogatta, érezni akarta minden porcikáját, miközben a lány keze a férfi felsője alá csúszott, és most ő próbálta meg a felesleges ruhadarabot eltávolítani. A hely szűkössége miatt nem ment minden könnyedén, de miután ezt az akadályt is sikerrel vették, egymás nadrággombjait kezdték el keresni. Végül sikerült szabaddá tenni az utat egymás felé, így hamarosan eggyé válhattak. Izzott körülöttük a levegő, hiszen teljesen elvesztek a másik tekintetében és csókjaiban. Nem akarták, hogy véget érjen ez az érzés, csak egymást akarták. Egyre szenvedélyesebbé váltak, míg nem elérték a gyönyöröket.

Zoé Kimi vállgödrébe fúrta az arcát, a férfi pedig a hátrahajtotta a fejét, s így hallgatták egymás szívverését. Egy idő után a lány mocorogni kezdett, a ruhája után kutatott. Hamar megtalálta, de az öltözés közben nem mert Kimi szemébe nézni. Csöndben ültek immáron egymás mellett. Mindketten kifelé bámultak az ablakon a sötétségbe, de végül Kimi erőt vett magán, és a lány felé fordult.

-Felejtsük el, ami az előbb történt. Nem lett volna szabad.

-Te tényleg el tudod felejteni? –kérdezett vissza halkan Zoé. –Mert én nem.

-Igen. –válaszolta magabiztosan Kimi, bár őszintén kételkedett abban, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e.

-Ennek igazán örülök. –válaszolta kis gúnnyal a hangjában, majd a figyelmét ismét a kinti sötétségnek szentelte.

-Miért? Mégis mit vártál? Hogy elhagyom a barátnőmet? –Zoét úgy érték ezek a szavak –főleg a hangsúly miatt-, mint akit fejbe vertek egy tompa tárggyal.

-Isten ments! De tudod mit? Akkor várd egyedül a barátnődet! –szállt ki a lány a kocsiból, s elindult valamerre. Maga sem tudta, hogy merre. Hamar megbánta, ugyanis attól, hogy nyár volt, estére eléggé lehűlt a levegő, és a sötétség sem nyugtatta meg.

-Most hova mész? –kiabálta ki a kocsiból Kimi.

-Nem mindegy? Majd ezt is elfelejted! –ment tovább rendületlenül.

-Ne legyél gyerekes, és gyere vissza. –szállt ki Kimi is a kocsiból, és elindult ismét a lány után.

-Á, szóval már gyerekes is vagyok, csodálatos. –a szemei szikrákat szórtak a dühtől, de még mielőtt mondhatott volna valamit, egy közeledő kocsi fényei világították meg őket. Clara volt az, aki értük jött. Kimi kocsiját ott hagyták az út mellett, ők pedig beültek Clarahoz. A feszültség érezhető volt, de a lány nem akarta firtatni, hogy mi történt a húga és a barátja között.