-Hallgatlak. –mosolygott rá bíztatóan Kimi. Ha lehet, Zoé most még rosszabbul érezte magát.

-Szóval…gondolkodtam ezen a házasság dolgon.

-És? Mire jutottál? –tudakolta a férfi, de még mindig mosolygott.

-…Szerintem elhamarkodjuk a dolgot. –Kimi szólásra nyitotta volna a száját, de Zoé jelezte, hogy még szeretné folytatni. –Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek, mert nagyon is, de nem hiszem, hogy máris bele kellene ugranunk a házasságba vagy az eljegyzésbe. Még azt sem tudjuk, hogy tudnánk-e együtt élni.

-Na ezen aztán igazán könnyen segíthetünk.

-Tudom, de…én akkor sem érzem felkészültnek magam erre. Ráadásul szeretnék egyetemre menni, neked ott lesznek a futamok…ki tudja, hogy hogy bírnánk, és …-talán ez volt a mondandója legnehezebb része-…ki tudja, hogy nem találkozna-e egyikőnk valakivel…

-Te most úgy érted, hogy ha elmész egyetemre, akkor az, hogy éppen jársz valakivel, az amolyan mellékes dologgá fog válni? –Zoé érezte, hogy ez lesz.

-Nem. Dehogy! Csak azt mondom, hogy távol leszünk egymástól, és ki tudja, hogy mi történhet.

-Hát ez igazán jó. –dőlt hátra a székén Kimi, miközben a lány arcát fürkészte.

-Ne forgasd ki légy szíves a szavaimat. –próbált higgadt maradni Zoé, de egyre jobban nehezére esett.

-Én? Isten ments. De egy valamit árulj el, kérlek.

-Micsodát?

-Akkor mégis hogy képzeled tovább a kapcsolatunkat? –a lányt meglepte a kérdés, de valahol legbelül érezte, hogy számíthat rá.

-Egyenlőre miért nem jó úgy, ahogy most van?

-Találkozgatunk, néha lefekszünk és ennyi? –nézett rá hitetlenkedve a férfi. Zoénak fájtak a szavai.

-Nem, nem ennyi.

-Hát akkor? Akkor mi van köztünk? –érdeklődött tovább Kimi. Ideges volt, dühös, de leginkább tehetetlen.

-A fenébe is, miért kell mindent túlbonyolítani? –fakadt ki a lány. –Szeretlek, veled akarok lenni, de még nem megy a házasság. Sajnálom.

-Csakhogy én sem leszek fiatalabb. Hamarosan betöltöm a 29-et, szeretnék feleséget, gyerekeket, családot. Tudnom kell, hogy helyes-e, hogy ezt veled képzeltem el, veled terveztem, vagy most minden romba dől.

-Ezzel most arra akarsz kilyukadni, hogy ha nem mondok igent, akkor vége? –Zoé alig hitt a fülének. Nem akarta, hogy így érjen véget, viszont ha tényleg ez a helyzet, akkor csak azért nem fog igent mondani, hogy ne szakítsanak.

-Igen. –mondta halkan, de határozottan Kimi. –Nos?

-Amikor igent mondok, azt akarom, hogy azt érezzem, hogy ez életem leghelyesebb és legjobb döntése, azt akarom, hogy úgy érezzem, sosem voltam még semmiben sem olyan biztos. Most viszont még nem érzem ezt. Sajnálom. –gyűltek könnyek a lány szemébe, de igyekezett erőt venni magán és nem sírni.

-Rendben. Megértelek. –a férfi pénzt vett elő a zsebéből, majd az asztalra rakta. Felállt, s adott egy puszit Zoé homlokára. –Minden jót. –hagyta magára a lányt. Zoé kezeibe temette az arcát, s próbálta összeszedni magát.

-Kisasszony, minden rendben van? –kérdezte egy pincér, aki szemmel láthatóan zavarban érezte magát.

-Igen. –törölte meg gyorsan a szemeit, majd a táskája után nyúlt, és felállt. –Viszlát. –sietett ki az étteremből. Odakint már lassított a léptein, és magányosan sétált az utcán. Egy picit fázott, de most ez érdekelte a legkevésbé. Az sem zavarta különösen, hogy az eső is szemerkélni kezdett. Ő csak sétált, és már azt sem tudta, hogy merre.

-Zoé, te vagy az? –hallott egy ismerős hangot az útról. Amikor odapillantott, Scott nézett vissza rá a kocsijából. –Hazafelé tartasz? –Zoé nem válaszolt, csak megrántott a vállát, és sétált tovább. –Elvigyelek? –tudakolta a fiú, mire most csak egy nemleges fejrázást kapott. –Oké, elviekben tudsz beszélni, és nem úgy szoktál közlekedni, mint egy holdkóros, akire most felettébb hasonlítasz, szóval ülj be, még mielőtt valaki kihívja az elmegyógyintézetet. –Zoé most hosszabb időre nézett rá, és Scott csak ekkor vette észre a lány kisírt szemeit. –Oké, ülj be. Gyerünk. –nézett rá szigorúan, mire Zoé végre rászánta magát, és elindult a kocsi felé, s beszállt. –Na így már mindjárt más. Egyébként csini vagy. –próbálta egy kicsit felvidítani.

-Köszi. –válaszolta halkan Zoé.

-Szeretnél beszélgetni? Beüljünk valahova?

-Jó itt a kocsiban is.

-Huh, ezt még egy csaj sem mondta. –vigyorgott kajánul Scott, amire Zoé önkéntelenül is elmosolyodott. –Na végre már, hogy nevetsz. Mi történt?

-Szakítottunk Kimivel.

-Ja, csak ennyi?? Majd kibékültök.

-Végleg, tényleg végleg. –próbálta visszatartani a sírást.

-Oh, akkor bocsi. Megcsalt? Megverjem?

-Nem kell. Szakítottunk, mert nem megyek hozzá feleségül.

-Megkérte a kezed? –hüledezett Scott. Nem gondolta volna, hogy ilyen komoly a kapcsolatuk. Vagyis hogy ilyen komoly volt. Bár a jelek szerint akkor mégsem eléggé.

-Igen. Én meg nemet mondtam. Mások már régen az esküvői ruháikat válogatnák, én meg nemet mondtam.

-És miért mondtál nemet? Ha szabad tudni. –próbált puhatolózni Scott.

-Megijedtem. Szeretem őt, de nem tudom, hogy menne-e az együttélés, menne-e a házasság. Az olyan komoly dolog.

-Tényleg az, de nem vészes. Én is voltam már nős.

-Te??? –nézett rá csodálkozva a lány.

-Aham, 1 nap, 4 óra és 26 percig. –amikor Zoé még mindig hitetlenkedve nézett rá, hozzátette, hogy –Las Vegas.

-Oh, így már érthető.

-És ezért szakított?

-Igen, mert már családot szeretne, és velem képzelte el. Olyan aranyos. Én meg összedöntöttem a terveit.

-Figyelj, ne hibáztasd magad! Csak azért nem mondhattál neki igent, hogy ő boldog legyen. Mi lett volna veled? Előbb-utóbb úgyis válás lett volna a vége. –próbálta megnyugtatni és megvigasztalni Zoét.

-Lehet. Nem tudom. Semmit sem tudok. –hajtotta hátra a fejét és lehunyta a szemét.

-Meglátod, majd szépen minden megoldódik. Ha tényleg egymásnak vagytok rendelve, akkor úgyis összejöttök, ha meg nem, akkor mindenkinek jobb, hogy most derült ki és nem a házasság kellős közepén mondjuk úgy két gyerek után.

-Lehet. –nézett rá bánatosan Zoé.

-Na, fel a fejjel. Kérek egy mosolyt. –Scott addig várt, amíg nagy nehezen a lány kipréselt magából egy mosolyt.- Remek, akkor most már indulhatunk is. –azzal beindította a motort, és hazavitte a lányt.

Odahaza már csak Duncan volt ébren, lent volt a nappaliban, és éppen egy makettel szenvedett.

-Szia, hát te? Azt hittem, hogy nem itthon alszol. –nézett fel egy pillanatra a lányra, de amikor meglátta a sápadt arcát, azonnal abbahagyta amivel addig foglalatoskodott. –Mi történt? –ment oda hozzá.

-Szakítottunk. –bújt oda hozzá.

-De…én semmit nem értek. –ölelte magához a húgát miközben beszélt- nemrég még úgy tűnt, hogy minden rendben.

-Megkérte a kezem.

-Hát akkor? –értetlenkedett tovább a bátyja.

-Nemet mondtam.

-Így már mindent értek. –simogatta meg a húga haját.