Hetek teltek el a szakítás óta, de egyikőjük sem érezte jobban magát. Kimi igyekezett sokat eljárni otthonról és ismerkedni, ha már egyszer családot szeretne alapítani. Találkozott egy-két helyes lánnyal, de valahogy egyikőjüknél sem érzett semmilyen elsöprő érzést, egy erőt, amely arra késztetné, hogy vele élje le az életét. Ehelyett egy másik, erős érzés lopta be magát a szívébe: magányos volt, és hiányzott neki valaki. Egyre többször kapta azon magát, hogy a konyhában ácsorog, és a tűzhelyre bámul, ahol egykor Zoé sürgölődött. Mára azonban üres maradt a ház, csak Ajax és ő van benne, de egyre inkább hiányolja belőle a lány nevetését, mosolyát. Fájt neki, hogy nem akarja őt. Nem akar közös életet vele. Talán mégis azoknak volt igaza, akik már az elején azt mondták, hogy túl fiatal hozzá. S Zoénak is ez volt az egyik érve, kimondva, kimondatlanul. Mindegy, túl kell lépnie ezen. Nem siránkozhat folyton, hiszen a hétvégén futam lesz, ahol ismét jó formát kell nyújtania. Nem szabad, hogy most engedjen le, minden egyes pontra szüksége van, amelyet megszerezhet. Le kell dolgoznia a hátrányát Hamiltonhoz képest. És erre csak akkor lesz ereje, ha maga mögött tudja tartani a problémáit, legalább addig, amíg az autóban ül. Tudja, hogy utána ismét rászakad minden, az egyedüllét nyomasztó érzése, az üresség és az unalom. De majd ezen is túlteszi magát, mint eddig mindig. Lehet, hogy most nehezebb lesz, de nem fog összetörni. Azt nem engedheti meg magának. Azzal csak gondot okozna Raminak, a szüleinek, a nagyijának, a barátainak s erre igazán nincs szükség. Apropó Rami, itt az ideje, hogy elmenjen hozzá, mert mióta abban a szállodában lakik, neki sem fenékig tejfel az élet, s legalább egy kicsit közösen fognak búslakodni, ugyanis mivel Rami és Kristiina nem tudott megállapodni a gyerekvállalás kérdésében, és túl vannak több kiadós veszekedésen, Rami jobbnak látta, ha egy kis időre elköltözik otthonról, és hagy egy kis időt a feleségének. Így hát Kimi elindult a szállodába, amely néhány napja a bátyja otthonát jelentette.

Zoé kopogásra ébredt. Hirtelen azt sem tudta, hogy hány óra van, sem azt, hogy milyen nap. Fejével az ajtó felé fordult, majd elmormolt egy halk „Gyere”-t, és várt.

-Zoé, a nagyi szeretne beszélni veled. –lépett be az anyja a szobába, és a lánya felé tartotta a telefont.

-A nagyi? –ült fel rögtön boldogan az ágyába a lány, s máris átvette a telefont. –Szia Colleen nagyi!

-Hát ilyenkor kell felébredni? A hasadra süt a nap. –hallotta a neheztelő idős hangot. –Hogy vagy aranyom? –változott immáron kedvessé a hang.

-Megvagyok nagyi, és te? Mi újság a pókerpartikon? Remélem még mindig az én nagyim a legmenőbb. –kuncogott Zoé.

-Viccelsz? Azokat a szerencsétlen vénembereket az utolsó zsetonuktól is megfosztom. Na, de nem azért hívtalak, hogy az én hétköznapjaimról meséljek. Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnál?

-Ezt most komolyan kérdezed? –hüledezett a lány.

-Nem, csak gondoltam, hogy megtréfállak. Hát persze, hogy komolyan! –csattant fel Colleen néni. –Anyáddal már megbeszéltem, és csak rajtad áll a döntés. Egy évre vendégül látnálak, elkezdhetnél itt is tanulni vagy dolgozni, vagy amihez kedved van. Persze csak ha el tudod viselni nagyanyádat.

-Hát…ez csúcs!!! –kiabált bele a telefonba. –Upsz, bocsi.

-Halkabban te lány, még a végén hallókészülékre lesz szükségem. –nevette el magát Colleen nagyi. –Na, én most leteszem. Anyáddal beszéljétek meg, hogy mikor jössz és mennyi időre, aztán majd hívjatok fel. Rendben?

-Rendben, és nagyon köszönöm!

-Nincs mit köszönnöd! Csók mindenkinek! –azzal már csak a búgó hangot hallotta a lány.

-Igen!!! Igen!!! –szaladt le fülig érő szájjal a lépcsőn Zoé, majd berobogott a konyhába, ahol a család többi tagja éppen reggelizett. –Megyek Angliába!!!!!!! –ugrált örömében.

-Csak aztán nehogy a diliházban köss ki. Egy év Colleen nagyival… -kuncogott Duncan.

-Hahaha. Nagyon vicces. Most nem tudod elrontani az örömöm!!! –rohant fel a szobájába Zoé, hogy felöltözzön. Még mindig nem tért magához. Az elmúlt hetek után végre ez az első dolog, aminek igazán örülni tud. Gondolkodás nélkül igent mondott, hiszen nincs senki, aki miatt maradnia kellene. Nem, most nem fog Kimire gondolni, mint annyiszor az elmúlt időszakban. Nem, most örülni fog annak, hogy mehet. Jó lesz az a kis levegőváltozás. Sőt, olyannyira jó lesz, hogy még ma este elmegy. Igen! Ezt fogja tenni. Fel is hívta rögtön Colleen nagyit, hogy mit szólna hozzá, ha még ma elrepülne. A nagyanyja örömmel beleegyezett, s rájött, hogy valóban komoly a baj, a kisunokája valóban annyira kivan a szakítás miatt. A telefonálás után Zoé lement a konyhába, és megköszörülte a torkát, jelezve, hogy most szeretné, ha rá figyelnének.

-Szóval… -kezdett bele-…visszahívtam a nagyit, és megmondtam neki, hogy még ma odarepülök.

-Tessék?? Még ma??? –rémült meg Hilary. Nem gondolta volna, hogy a lány ilyen hamar menni akar.

-Igen, az lesz a legjobb. Szóval anyu, segítesz csomagolni?

-Persze. –bólogatott Hilary, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Duncan és Chris is értetlenül néztek egymásra. A reggeli után Hilary és Zoé elkezdtek csomagolni. Elraktak egy rakat ruhát, egy fotóalbumot és még néhány hasznos dolgot, majd foglaltak jegyet egy késődélutáni gépre. Zoé gyorsan átment Scott-hoz elbúcsúzni. Nem akart anélkül elmenni.

-Szia, bújj be. –nyitotta ki az ajtót a férfi. –Kérsz valamit? –nyitotta ki a hűtő ajtaját. –Bár nem sok mindennel szolgálhatok.

-Megölelhetlek? –kérdezte mosolyogva a lány.

-Hm…ennek nem tudok ellenállni. –tárta szét a karját a fiú. –Mi történt tündérke? –az utóbbi időben így hívta a lányt.

-Búcsúzni jöttem.

-Tessék? Mit csinálsz? Hova mész? –kezdte el rögtön faggatni. –Kimi miatt? Ugye nem?

-Héé. Stop. –mosolyodott el a lány- Nem, nem Kimi miatt van –legalábbis nem teljesen, de ezt nem akarta közölni- reggel felhívott a nagyim, apu édesanyja, és meghívott magához 1 évre.

-Mennyire?? Te jó isten! –ült le rögtön a kanapéra a pasi, Zoé pedig mellé.

-Egyszer sem biztos, hogy addig maradok, kicsit nehéz természete van, de imádom. Jól kijövök vele, és egy kicsit legalább világot látok. –és felejtek, de ezt ismét csak gondolatban tette hozzá.

-Azért remélem néha felhívsz. –ölelte meg ismét a lányt.

-Én meg remélem, hogy ha ott turnéztok, akkor kapok VIP belépőt a koncertre. –kezdett el könnyezni a lány.

-Még szép! Sőt, még dedikálunk is, és készíthetsz közös fotót is velünk. Vigyázz magadra, jó?

-Ígérem, de te is. –állt fel a lány, és elindult az ajtó felé.

-Várj, búcsúajándék. –azzal fogta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta.

-Huh… -pislogott a lány.

-Nyugi, nem vagyok beléd szerelmes, csak azt akarom, hogy ne gondolj mindig Kimire. –mosolygott szívdöglesztően Scott. Ha a színpadon is így fog nézni, akkor száz százalék, hogy a női rajongók önkívületi állapotban fogják feldobálni a ruhaneműiket.

-Légy jó! –vetett még egy utolsó pillantást a fiúra, majd magára hagyta. Azon törte az agyát, hogy vajon Kimitől vagy Ramitól elköszönjön-e? Végül arra a megoldásra jutott, hogy Ramitól elköszön. Nem tudta, hogy Kimi egyáltalán hajlandó lenne-e találkozni vele, telefonon meg nem akarja ezt közölni. Gyorsan tárcsázta Rami számát, hogy egy találkozót beszéljen meg vele.

-Szia Zoé, hogy vagy? –vette fel Rami a telefont.

-Szia, köszi jól, és te?

-Én is megvagyok, bár az otthoni ágyam kényelmesebb.

-Még mindig a szálloda? Mit szólnál hozzá, ha felugranék egy kicsit? Szeretnék valamit elmondani neked.

-Oké, gyere nyugodtan. –egyezett bele Rami, bár tudta, hogy az öccse is hamarosan be fog futni, és nem biztos, hogy jó, ha összetalálkoznak.

-Rendben. Akkor megyek. Szia.

-Szia.