Zoé viszonylag hamar odaért a hotelbe, most valahogy nem volt olyan nagy a forgalom, mint szokott. Rami szobája előtt kopogott, majd várt. A férfi mosolyogva nyitotta ki az ajtót, majd amint betessékelte Zoét, a lány rájött, hogy miért is ilyen boldog. A felesége, Kristiina is vele volt, és szemmel láthatóan ő is sugárzott a boldogságtól.

-Sziasztok, megzavartam valamit?  -kérdezte félve a lány.

-Szia, nem, dehogy. Csak Kristiinával sikerült megbeszélni a dolgainkat. –válaszolta fülig érő szájjal Rami.

-Ez szuper! –örvendezett Zoé is. –Akkor én nem is szeretnék sokáig zavarni, csak azért jöttem, hogy … -a lányt kopogás szakította félbe. Rami rájött, hogy valószínűleg nem kerülhetik el az elkerülhetetlent, és az öccse találkozni fog Zoéval, talán most először a szakítás óta.

-Sziasztok! –lépett be a szobába mosolyogva Kimi, de a mosoly rögtön az arcára fagyott, amint meglátta Zoét. A lány lesütötte a szemét, nem mert ránézni. –Azt hiszem később visszajövök. –fordult is meg a férfi, mire Zoé utána szólt.

-Ne menj, én úgyis csak búcsúzni jöttem, aztán megyek is. -A „búcsúzni” szóra mindenki felkapta a fejét, de legfőképpen Kimi. Értetlenül néztek a lányra, mire az belefogott a mondandójába. –Szóval az esti géppel elutazom Angliába, és gondoltam elköszönök.

-Olyan hosszú időre mész? –tette fel a Kimi oldalát is furdaló kérdést Rami.

-A nagyi egy évre hívott, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Vagy hamarabb eljövök, vagy esetleg ott is ragadok. –próbált mosolyogni a lány, de a férfi tudta, hogy nem őszinte a mosolya.

-Hát akkor vigyázz nagyon magadra! –ölelte meg Rami. –És azért hívj néha fel.

-Rendben. Ígérem. De ti is vigyázzatok egymásra. –mosolygott Kristiinára is. Tőle is kapott két puszit, majd Kimihez fordult. A férfi rezzenéstelen arccal nézett rá.

-Jó utat. –bökte ki végül. Zoé csalódott volt. Többet várt volna, talán egy „érezd jól magad”-at, vagy egy „vigyázz magadra”-t, de nem, meg kellett elégednie egy „jó utat”-tal. Végülis, azok után ahogy elváltak, ez is szép eredmény.

-Sziasztok! –hagyta őket magukra, majd elindult a kedvenc kávézójuk felé. Próbálta elfeledni Kimi arcát és rideg tekintetét. Már azt hitte, hogy ismeri eléggé, és képes átlátni az álarcán, de most rá kellett jönnie, hogy nem. Nagyon nem. Mindegy, már nem volt mit tennie.

Rami neheztelő tekintettel nézett az öccsére.

-Most mi van? –csattant fel Kimi, ugyanis már nem tudta tovább elviselni bátyja tekintetét.

-„Jó utat”? Ennyi?

-Igen, miért? Ezt szokták mondani annak, aki elutazik, nem?

-De. Annak, akivel köszönőviszonyban van, de azért köztetek ennél több volt, ha jól emlékszem. –pirított a férfira.

-És?

-Mit és? Igazán lehettél volna kedvesebb. Megölelhetted volna.

-Feleségül ne vegyem? Ja, bocs, már egyszer megkértem a kezét. Na jó, majd máskor dumálunk. Sziasztok! –hagyta el ő is a szállodai szobát. Rami eddig is sejtette, hogy az öccse nincs még túl a szakításon, de ez most végképp őt igazolta. Segíteni akart az öccsének, de ötlete sem volt, hogy mit tehetne. Annak örült, hogy végre sikerült rendbe hoznia a házasságát Kristiinával, és most legfőképpen erre akart koncentrálni.

Zoé útközben felhívta Jennit, és megkérte, hogy menjen a kávézóba. Tőle is elbúcsúzott, igaz, talán még nehezebb volt az elválás, mint Ramiéktól, hiszen gyerekkoruk óta barátok voltak. Zoé megígérte, hogy a téli szünetben vendégül látja barátnőjét, és majd belevetik magukat a londoni forgatagba. Talán ezzel egy kicsit sikerült csillapítania szomorúságát.

Odahaza sem volt nagyon más a helyzet. A család levert volt az utazás miatt, bár próbálták leplezni. Mindenki elkísérte a reptérre, így kissé hosszúra nyúlt a búcsúzkodás, de végül a lány felszállt a gépre. Könnyes szemmel nézte a repülőtér épületeit, majd gondolatban még egyszer elköszönt mindenkitől.

Kimi hosszú sétát tett, nem akart még haza menni. Nem volt kedve az üres lakáshoz. Egyre csak a lányon járt az esze. Vajon miatta megy el? Nem, az kizárt, hiszen a nagyanyja hívta meg. De miért olyan hosszú időre? Lehet, hogy mégis miatta megy el? De itt ő lehet az, aki megsértődhetne, vagyis megbántva érezhetné magát, elvégre őt utasították el! Ő mindenét odaadta volna a lánynak, de ő nem érezte magát eléggé felkészültnek és félt. Úgy látszik, az nem számított, hogy ő is legalább annyira félt, de ő bízott annyira az érzéseiben, hogy tudta, együtt mindenre képesek lettek volna. Úgy látszik, hiba volt ezt gondolnia. Viszont ha már tényleg nem látják egyhamar egymást, lehet, hogy mégis el kellene rendesen köszönniük. Talán még van rá esélye. Gyorsan hazarohant, beült a kocsijába, és elment Zoéhoz. Azonban hiába kopogott és csöngetett, senki nem nyitott ajtót. Kezdett kétségbe esni, de elindult a reptérre remélve, hogy még nincs túl késő. Csikorgó kerekekkel állította meg az autóját, amikor végre talált egy parkolóhelyet, majd lélekszakadva rohant be. Odabent körbetekintett, de senkit nem látott. Sem Zoét, sem a családját. Elkésett volna? Vagy még nincsenek is itt? Megcélozta az információs pultot.

-Jó napot. Érdeklődni szeretnék.

-Jó napot, miben segíthetek? –mosolygott rá a pult mögül a nő.

-Melyik járatra van Zoé Stewens-nek foglalása?

-Sajnálom, de ilyen információval nem szolgálhatok.

-Nézze, életbevágó.

-Elnézést uram, de tényleg nem mondhatok semmit. Egyébként meg, tudja hányan próbálkoznak az „életbevágó” szöveggel?

-Gondolom. De ez most valóban az. A menyasszonyom, és valamit nem tudtam elmondani neki, és ha most nem tudom neki elmondani, akkor óriási baj lesz. –füllentette Kimi az első eszébe jutó dolgot. –Könyörgöm. Nem tehetne most az egyszer kivételt? –próbálta meghatni a nőt, aki néhány perc civódás után pötyögött a gépen valamit, majd az előtte idegesen topogó férfira nézett.

-A menyasszonya már azon a gépen ül. –mutatott a felszállópályáról éppen most induló gépre.

-Nee… -sóhajtotta csalódottan Kimi. –Köszönöm, igazán köszönöm. –hagyta el csalódottan az információs pultot, majd az ablakhoz sétált. Vége. Most már tényleg vége. Pedig utoljára még szerette volna látni őt. Csak még egyszer, mielőtt felszáll a gépre és ki tudja mennyi időre elhagyja Svájcot. Vajon találkoznak még? Vagy az Élet végképp elsodorja őket egymás mellől?

Zoé igyekezett lekötni magát a repülőút alatt. Először zenét hallgatott, majd a még a reptéren megvásárolt magazinját szedte elő, amit most olvasni kezdett. A pletykalapok sosem kötötték le igazán, de most semmi komoly témához nem lett volna kedve. A landolás után próbálta a tömegben megtalálni a nagyanyját, akit hamar meg is látott. Egy öltönyt viselő férfi álldogált mellette, bár közelebbről megnézve az öltöny inkább valami egyenruhaféle volt.

-Szia nagyi! –ölelte meg és puszilta meg Colleen nénit Zoé.

-Szia. Végre, hogy megérkeztél. –paskolta meg unokája vállát, és magában rögtön megállapította, hogy fogyott és eléggé nyúzott. –Sam, kérem hozza az unokám bőröndjét.

-Igenis asszonyom. –azzal az egyenruhás férfi úgy kapta fel a lány bőröndjét, mintha egy tollpihe lenne. Colleen néni belekarolt Zoéba és elindultak megkeresni az autójukat. Egy fekete Aston Martin várta őket, amitől a lánynak még a lélegzete is elakadt. Tudta, hogy a nagyanyjának jól megy, na de hogy ennyire, azt álmában sem gondolta.

-Jó mi? –bökte kuncogva oldalba a nagyanyja. -Pókeren nyertem.

-Komolyan??? –ámuldozott tovább a lány.

-Persze. Az a féleszű Linda Parker azt hitte, hogy le tud győzni. –horkantott fel bosszúsan a nagyanyja, miközben már mind a ketten a kocsiban ültek és elindultak a nagyi háza felé. Majdnem egy óra volt, mire kiértek a városból. A nagyanyja háza egy csodálatos dombos vidéken feküdt, amely szinte mesébe illő volt. Zoénak gyermekkorának emlékei rémlettek fel, hiszen Duncannel sokat játszott a kúria udvarában, s ahogy megpillantotta a házat, rájött, hogy azon semmi nem változott.