Kimi végignézte, ahogy a repülő felszáll, majd egyre jobban eltávolodik, egészen addig figyelte, amíg már semmit nem látott belőle. Nem tudta, hogy mit csináljon. Tehetetlennek és esetlennek érezte magát. Lehet, hogy hülyeség volt az ultimátum? Most mivel van jobb helyzetben? Semmivel. Zoét még mindig szereti, ezt kár tagadnia. Felesleges volt szakítania vele. Hogy is gondolhatta, hogy majd szépen elfelejti őt, és talál magának egy nőt, akit majd feleségül vesz, lesz egy családja és…boldogok lesznek. Boldogság? Neki valahogy ez most elérhetetlennek tűnt. A boldogsága a repülőn ült és Anglia felé tartott. Ki tudja, lehet, hogy egy-két év múlva Zoé vidáman igent mondott volna, ha megkérte volna újra a kezét. Addigra rájött volna, hogy hosszútávon is működőképes a kapcsolatuk. Az egyetemet meg simán megoldották volna. Kimi vett volna egy kisebb lakást az egyetem közelében, és egyszerűen odaköltöztek volna. De mindez már csak egy álom, vagy éppen már az sem.

Végül erőt vett magán, és elindult haza. Ajax egyből elindult felé, amikor kinyílt az ajtó.

-Szia haver. –simogatta meg a bundás fejét. –Egyedül vagy? Én is. –elindult a konyhába, de a kutya nem mozdult az ajtóból. –Na mi van? Te nem jössz? –ment vissza hozzá. –Csak nem Zoét várod? –Ajax a név említésére ugatott egyet. –Hiányzik? –guggolt le a kutyájához, majd ismét megsimogatta -Nekem is, piszkosul, de elment. És nem hiszem, hogy visszajön. Legalábbis ide biztos nem. Emlékszel, amikor kivitte a tiszta ruhákat, te meg szépen ráugrottál? Minden csupa kosz lett, aztán meg engem is rálöktél? –beszélt tovább Ajaxhoz- Gondolom, te már akkor is össze akartál boronálni minket. Na gyere, kapsz vacsorát. –azzal előszedte a kamrából a kutyakaját, odakanalazta Ajax táljába, majd felment az emeletre és megfürdött. Nem tudta, hogy mit csináljon, nem volt kedve semmihez. Éppen a tv távirányítójáért nyúlt, amikor megszólalt a telefonja. Fejvesztve rohant oda, azt remélve, hogy a lány hívja. Kis csalódás vett erőt rajta, amikor a kijelzőn az „Anya” szót olvasta.

-Szia anya, mi újság? –próbált jókedvet erőltetni magára. Nem akarta, hogy az édesanyja elkezdjen aggódni.

-Szia. Mi újság? Hogy vagy? Gondoltam felhívlak, ha már te olyan ritkán telefonálsz haza… -a hangjában egy cseppnyi neheztelés volt hallható.

-Ne haragudj. Megvagyok. Holnap repülök Olaszországba. –bár még össze sem csomagolt, de jelenleg ahhoz sincs most túl sok kedve, majd megcsinálja holnap. –És otthon mi újság? Jól vagytok?

-Igen, jól. Az apád fejébe vette, hogy csinál egy télikertet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.

-Az jó, legalább lefoglalja magát. Egyébként meg ne aggódj, biztosan szuper lesz, a berendezése meg úgyis rád marad.

-Na még csak az kéne, hogy az apád rendezze be. –kuncogott a nő, amivel akaratlanul is mosolyt csalt a fia arcára.

-Elég érdekes lenne.

-Finoman fogalmaztál. Na, de komolyra fordítva a szót. Mikor jössz haza? Jó lenne már élőben is látni a fiamat, és nem csak a tv-ből és az újságokból.

-Huh, jó kérdés. Mit szólnátok hozzá, ha Olaszországból egyenesen hazarepülnék?

-Nagyszerű! –Paula most már tudta, hogy valóban nagy a gond. Nem gondolta, hogy a szakítás ennyire meg fogja viselni a fiát, de most rá kellett jönnie, hogy mégis. Ráadásul Rami mai telefonhívása sem nyugtatta meg. Elmesélte, hogy Kimi mennyire mogorva volt a lánnyal. Paula jól tudta, hogy ez egyfajta védekezés a fiánál. Nem akarja, hogy sebezhetőnek tűnjön, inkább felölti álarcát, és amögé bújik. Annak viszont örült, hogy legalább haza megy, ha gondja van, és nem egyedül emészti otthon magát.

-Ha gondolod, segíthetek is a télikert megcsinálásában, úgyis lesz egy-két nap pihenőm.

-Apád biztos örülni fog. Toni is beugrott a minap. Állítólag lesz valami jégkorong gála, és hozott meghívókat. Van egy rakat.

-Az klassz. Majd meglátom, hogy megyek-e. –jelenleg semmilyen társaságra nem vágyott nagyon, de azért megpróbált lelkesnek tűnni.

-Rendben. Akkor majd hétfőn találkozunk.

-Nagy baj lenne, ha már vasárnap este ott lennék? –kérdezte hirtelen Kimi.

-Jajj kisfiam! Mikor baj az, ha hazajössz? –kérdezte lágyan az anyja. –Majd főzök valami finom vacsorát, és a szobádat is elkészítem.

-Köszi. Puszillak és aput is.

-Átadom. Mi is puszilunk. Ügyes legyél a versenyen, és vigyázz nagyon magadra. –búcsúzott el az édesanyja.

-Az leszek. –tette le a telefont Kimi. Legalább egy kicsit jobb kedvre derült. Elképzelte az otthoni helyzetet, ahogy apja fúr-farag, az anyja meg mérgelődik, de nem szól neki egy szót sem. Nem szól, mert szereti. Ő is egy ilyen boldog családot szeretne, vagyis szeretett volna. Zoéval. Mindegy, ez már csak a múlt. És neki most a jelenre és a jövőre kell koncentrálnia. Magánélet nélkül talán egyszerűbb lesz a versenypályán. Igen, biztosan.

Miután megvacsorázott, még nézte egy kicsit a tv-t, majd elnyomta az álom. Reggel időben ébredt, megette a maradék müzlijét, majd felment becsomagolni. Délután indult a gépe, tehát még volt egy kis ideje. Amint végzett a csomagolással, felhívta Markot, hogy most kivételesen edzenek a szabadban. Menjenek bringázni, futni vagy akárhova, csak ne üljön a négy fal között. A férfi kb. 20 perc múlva meg is érkezett, addig Kimi átöltözött. Ajaxot is elvitték magukkal, így talán még gyorsabban elrepült az a három óra, amit edzéssel töltöttek. Miután hazament, letusolt, mindent leellenőrzött a házban, majd a kutyával együtt elindultak a reptérre. Sajnálta, hogy be kell abba a ketrecbe raknia, de nem volt mit tenni, ha magával akarta vinni. Ajax már rutinosan viselte az utazást, éppen úgy, ahogy Kimi is.

Olaszországban rajongó- és fotóshad fogadta a reptéren. Most még jobban a fejére húzta a baseball sapkáját, és természetesen a napszemüveg sem maradhatott el. Szeretett volna láthatatlanná válni, de tudta, hogy lehetetlen. Fogta magát, kiosztott néhány aláírást, hagyta, hogy lefotózzák, de nyilatkozni még véletlenül sem nyilatkozott. Főleg azoknak nem, akik a magánéletéről tettek fel kérdéseket.

A hotelbe érve most kivételen örült az egyedüllétnek. Kissé nyomasztónak érezte a reptéri fogadtatást. Örült, hiszen jó érzés, hogy ennyien támogatják, de amikor vagy ötven ember tekintete rászegeződik, és mindenki az ő nevét kiabálja, az akár még ijesztően is hathat. Gyorsan letusolt, és bekapcsolta a szobában található hifit. Éppen a cuccai között kotorászott, amikor kopogtak.

-Szia, bejöhetek? –állt tétován Felipe az ajtóban.

-Szia, persze, gyere nyugodtan. –állt félre Kimi az útból és beengedte csapattársát. –Ülj le.

-Hogy vagy? –mérte végig Felipe.

-Hát…megvagyok. És te? Milyen a házasélet?

-Nagyon semmi nem változott, hacsak a gyűrűt nem értjük ide. –emelte fel a kezét- De most nem ezért jöttem. Elmegyünk a srácokkal kajálni, velünk tartasz?

-Kösz, de azt hiszem most nem.

-Ugyan már Kimi! Gyerünk! Nem kuksolhatsz egész hétvégén a szobádban. Tudom, hogy rohadt érzés, hogy szakítottatok, de ne gubózz be. –Felipének talán mégis igaza van? Tovább kellene lépnie, hiszen Zoé már megtette.

-Rendben. Igazad van. Mikor indulunk?

-Úgy egy óra múlva, jó? –állt fel a brazil és elindult az ajtó felé.

-Oké, addigra elkészülök. –kísérte ki Kimi.

-Helyes, lent találkozunk.

Miután Felipe elment, Kimi vetett egy pillantást a szobára. A csapattársának igaza van. Nem fog visszahúzódni a csigaházába, élni fogja az életét, ahogy eddig is tette. És jól fogja magát érezni! Ja, és kezdetnek mondjuk megnyeri a hétvégi versenyt. Most, hogy így felpörgette magát, máris megjött a kedve a vacsorához és az egész hétvégéhez!