Egy hét telt el a Kimivel való találkozásba, s Zoé végre elhatározta, hogy nem fog belepusztulni az önsajnálatba, inkább kezd magával valamit. Igaz, tudta, hogy ha az egyetem elkezdődik, nem lesz sok mindenre ideje, de azért eldöntötte, hogy belevág valamibe és dolgozni fog. Elő is vette az újságot, és fellapozta az álláshirdetéseket. Bejelölt magának párat, majd elkezdte nézni az autósiskolák hirdetéseit. Szerencsére talált egy iskolát, amelyik szimpatikusnak tűnt neki. Reggeli közben beavatta a nagyanyját a terveibe, aki örült, hogy végre nem a szomorú Zoé bújt elő a szobájából. Bár nem örült, hogy dolgozni akar az unokája, de nem szólt egy szót sem, mivel még ezt is jobbnak tartotta, minthogy naphosszat a szobájában üldögéljen. Amikor már Atte hívásaira sem felelt, komolyan kezdett aggódni érte, de tudta, hogy a lánynak egyedül kell túljutnia ezen. S szemmel láthatóan ez sikerült is, vagy legalábbis jó úton halad felé. Mindenesetre nagyon örült, hogy legalább van valamihez kedve, így megengedte, hogy Sam délután elvigye őt az autósiskolához. A reggeli után gyorsan felhívott néhány álláshirdetőt, és szerencséjére az elsőtől már mára kapott időpontot. Gyorsan letusolt, összepakolta a szükséges dolgait, megvárta, amíg Sam előkészíti a kocsit, majd bementek a városba. Az autósiskolát hamar elrendezték. A leendő oktatója kitöltötte a szükséges papírokat, lefénymásolták az igazolást a KRESZ-vizsgájáról és azt is hozzácsatolták, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy minél hamarabb elkezdhessen vezetni tanulni. A férfi is szimpatikus volt neki, nem úgy, mint az előző oktatója Svájcban.

Az autósiskola után az állásinterjúra mentek, de előtte még a kocsiból Zoé hazatelefonált. Mindenkivel váltott pár szót, és elújságolta, hogy mi történik vele. Természetesen Kimit kihagyta a felsorolásból.

-Sam, maga szerint menni fog? –nézett egy picit idegesen a sofőrre.

-Hát persze. Nem lesz semmi gond. Menjen nyugodtan, itt fogom várni.

-Rendben. Köszönöm. –azzal a lány kiszállt a kocsiból, és bement a nagy üvegajtón.

-Jó napot, kit keres? –szólította meg a portás.

-Jó napot. Katherine Bishop-ot.

-Első emelet.

-Elnézést, de nekem a második emeletet mondták a telefonba. –fordult vissza a lépcsőről a lány.

-Jajj tényleg! Elnézést. –kapott észbe a nő. –Valóban a második emelet.

-Rendben. Köszönöm. –azzal Zoé már el is indult felfelé, miközben megjegyezte magában, hogy ha a nő itt dolgozik, igazán illene tudnia, hogy kinek hol van az irodája. A folyosóra belépve még két nőtől kapott eligazítást, míg végül megtalálta a keresett irodát. Bekopogott, majd várt.

-Szabad. –hallotta a férfi hangot belülről. Kissé furcsállta, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

-Jó napot. Zoé Stevens vagyok, Katherine Bishop-ot keresem.

-Jó napot. Patrick Sloan vagyok, Katherine munkatársa. Sajnálom, de ő már elment. Esetleg én tudok valamiben segíteni?

-Nem tudom. Állásinterjúm lett volna vele.

-Most? –csodálkozott a férfi.

-Igen, most. Reggel telefonáltam.

-Furcsa, nekem nem mondott semmit. Mindegy, foglaljon helyet, felhívom.

-Rendben, köszönöm. –azzal Zoé leült és várt.

-Nos –fordult vissza hozzá a férfi, miután letette a telefont- Katherine ma már nem jön vissza. Elnézést kér, de elfelejtette felírni magát, és kiment a fejéből, viszont meghagyta, hogy folytassam le én az interjút, ha nem bánja.

-Nem, dehogy. –mosolygott Zoé. Neki aztán édes mindegy, hogy kivel beszél. A férfi előszedte a szükséges dokumentumot, majd elkezdték az interjút. A férfi az interjú alatt végig ki-be kapcsolgatta a tollát, de ez szinte fel sem tűnt Zoénak. Egy rossz szokásnak, berögzött mozdulatnak könyvelte el, de a férfi egyszercsak elkomolyodott és a lányra nézett.

-Elnézést, hogy kapcsolgatom a tollam, de egy kicsit zavarban vagyok. –a lány nagy szemekkel nézett rá. Még a pasi van zavarban? Hát akkor ő?

-Semmi gond. –mosolyodott el, majd ment az interjú tovább.

-Kérem itt írja alá. –mutatott végül a pontozott vonalra a férfi. –Egyébként megkérdezhetem, hogy nagyon béna voltam-e? –Zoé majdnem elnevette magát, de aztán sikerült úrrá lennie a helyzeten.

-Nem, nem volt az.

-Az jó. Köszönöm. Most csináltam ilyet először. –mosolyodott el megkönnyebbülten a férfi is.

-Én is. Ne aggódjon. –illetve másodjára, tette hozzá magában a lány, de azt inkább nem számította ide, amikor Kiminél járt.

-Ígérem, Kathrine fel fogja hívni magát, és megbeszélnek egy új időpontot, amit vélhetőleg nem fog elfelejteni.

-Rendben, köszönöm. –állt fel a lány és elindult az ajtó felé. Patrick készségesen kikísérte és kinyitotta előtte az ajtókat. –Akkor még egyszer köszönöm.

-Én pedig még egyszer elnézést kérek.

-Nincs semmi gond. –mosolygott Zoé. –Akkor viszont látásra.

-Viszont látásra. –ahogy kiért az épületből és beült a kocsiba, kitört belőle a nevetés.

-Ennyire jól ment? –kérdezte csodálkozva Sam. Zoé a nevetéstől alig tudta elmesélni neki, de amint sikerrel járt, már ketten nevettek. A hazafelé vezető úton Zoé felhívta Attet. Elnézést kért, amiért az elmúlt napokban elhanyagolta, és megbeszélték, hogy délután elmennek lovagolni.  

Otthon, ebéd közben elmesélte nagyanyjának az állásinterjút, aki jót nevetett, de azért megjegyezte a nő nevét, hátha még összehozza vele a sors. Annak viszont különösen örült, hogy Zoé a délutánt Atteval fogja tölteni. Nem akarta a lánynak mondani, de szerinte sokkal jobban illett hozzá ez a fiú, mint az a Kimi. Főleg korban.

Az ebéd után Zoé keresett megfelelő ruhát a lovagláshoz, majd elindult Attehoz. Mivel nem akarta mindig Sam-et ugráltatni, hívott egy taxit, főleg, hogy a férfi most a nagyanyjának segített. Atte már a kapuban várta. Átültek a fiú kocsijába, és úgy mentek a lovardába.

-Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni. –kezdte Zoé.

-Egy feltétellel felejtem el. –mondta nagy komolyan Atte, szemét egy percre sem vette le az útról.

-Éspedig? –nézett rá kérdőn a lány.

-Végre jól fogod érezni magad, és nem fogsz szomorkodni. –nézett egy nagy mosoly kíséretében a lányra.

-Rendben. Ígérem. –lélegzett fel a lány. Már tényleg kezdte azt hinni, hogy a fiú valami nehéz feltételhez köti a megbocsátást. Na nem mintha ez annyira könnyen menne, de azért igyekszik eleget tenni neki. Az út hátralévő részében Zoé beszámolt a frenetikus állásinterjúról, amelyen Atte is jót derült, s végül kiértek a lovardához, ahol két felnyergelt ló várt rájuk. A fiú felsegítette a lányt, majd maga is nyeregbe pattant. Először csak szépen lépésben haladtak, majd ahogy Zoé kezdett egyre jobban belejönni, gyorsítottak a tempón, végül már vágtáztak. Hamarosan egy patakhoz értek, ahol leszálltak és megitatták a lovakat, majd egy kicsit sétáltak.

-És várod már az egyetemet?

-Igen, jó lesz már egy kis rendszert vinni az életembe. –mosolyodott el a lány.

-Rendszert? –csodálkozott Atte.

-Aham, adott időben felkelni, a nap nagy része le lesz kötve, nem fogok unatkozni. Képzeld, elvileg még gyakorlat is lesz. Ha elég jó leszek, akkor valamelyik neves angol sportlapnál is dolgozhatom.

-Ez fantasztikus! Tuti, hogy menni fog. És akkor mit is fogsz tanulni pontosan? –tette fel azt a kérdést, amelytől a megoldást remélte a lány és barátja kapcsolatára.

-Sportújságírás. Ha minden jól megy, szakosodhatom autósportra. –Atte magában már pezsgőt bontott. Ennél jobban már nem is alakulhatna semmi. Tökéletes szakma. Már csak a megfelelő szálakat és embereket kell megtalálnia, és ez a két reménytelenül szerelmes ember ismét egy párt fog alkotni.