Az óra fél 7-et mutatott, amikor Nicole nyújtózott egyet az ágyában. A hézagosra engedett redőnyön át beszűrődtek a napsugarak. Nem volt kedve felkelni, de muszáj volt. Belebújt a köntösébe, majd halkan lement a konyhába. Főzött magának egy kávét, és hagyta, hogy az erős, fekete nedű felébressze. Érezte, hogy minden egyes korty után ébredezik a teste. A bögrét a mosogatóba tette, most nem volt kedve mosogatni. Gyorsan felment, letusolt, majd a kisfia szobája felé vette az irányt. Már 7 óra volt, és ha nem ébreszti fel, el fognak késni az iskolából. Halkan benyitott a szobába, ahol Cameron még nagyban aludt. Odasétált az ágy mellé, majd óvatosan leült, és simogatni kezdte az arcát.

-Ébresztő álomszuszék. –a kisfia csak egy kis mocorgással válaszolt. –Kicsim, kelned kell, még öt percet pihenhetsz, addig megcsinálom a kakaódat. –nyomott egy puszit a fia feje búbjára, majd visszament a konyhába. Feltette a tejet melegedni, majd feltörte a tojásokat. Mivel Cameron még 5 perc elteltével sem mutatta semmi jelét az ébredésnek, Nicole visszament az emeletre. –Manóm, kelned kell. –ült le ismét az ágya mellé.

-Nem akarok suliba menni. –suttogta a kisfiú. Igen, a hétfők mindig nehezen indultak, de csak a reggelek voltak problémásak. Még csak pár hete kezdődött el az iskola, és Cameronnak még egy kicsit szokatlan, de hála az osztályában van néhány ismerős gyerek, akik ugyanabból az óvodából mentek, ahonnan ő, így nincs teljesen egyedül.

-Tudom édesem, de muszáj. –Cameron befészkelte magát az anyja ölébe. Nicole szorosan magához ölelte, és a hátát simogatta. –Gyere, öltözzünk fel, mindjárt készen van a reggeli.

-Rendben. –sóhajtott megadóan Cameron. Elkezdtek felöltözni, majd lementek a konyhába.

-Mindent bepakoltál a táskádba? –kérdezte Nicole, miközben már a rántottát tálalta.

-Igen, kétszer is ellenőriztem.

-Jól van, ügyes vagy. –azzal leült ő is reggelizni. Reggeli után elvitte a fiát az iskolába, majd elment dolgozni.

Egy újabb nehéz nap várt rá, mivel az utóbbi időben a Marriott Hotelre nehéz napok jártak, ráadásul a szállodaigazgató üzleti körúton van, ami Nicole számára egyenlő a bolondok házával, mivel így mindent neki kell felügyelnie.

-Jó reggel Josh. –köszönt a recepciósnak, miután átvette a kosztümjét az öltözőben. 

-Jó reggelt Nicole. –mosolygott rá a férfi.

-Milyen reggelünk van? –érdeklődött, miközben átfutotta a szálloda leveleit.

-Egyelőre csendes, de nem akarom elkiabálni. Tegnap éjjel volt egy kis affér.

-Mi történt? –Nicole abbahagyta a borítékok tanulmányozásait, és máris Josh-nak szentelte teljes figyelmét.

-Mrs. Bishop, a 625-ből panaszkodott, hogy a 725-ből hangos zene hallatszik, aztán kiderült, hogy a nappalijában bekapcsolva hagyta a tv-jét, és azért nem tudott aludni.

-Gondolom Paul meg felment a 725-höz. –vágott fájdalmas képet Nicole, mivel tudta, hogy a 725-ben éppen egy eléggé sznob házaspár lakott.

-Pontosan. –bólogatott Josh, aki reggel váltotta le Pault a recepción.

-A francba. Mennyire voltak kiakadva?

-Kérték, hogy amint megjössz, telefonáljak fel nekik.

-Áá, na mindegy. Szólj nekik, és kísérd be őket kérlek az irodába. –azzal a nő máris elfoglalta a helyét az irodában. Gyorsan lefőzött egy adag kávét. Tapasztalatból tudta, hogy ha megkínálja őket egy kis kávéval, akkor máris jobban fog menni az egész. Hamarosan kopogtak is az ajtaján, majd Josh jelent meg.

-Mr. és Mrs. Hansberger.

-Jó reggelt kívánok, Nicole Storm. –mutatkozott be a szőke nő. –Kérem foglaljanak helyet. Megkínálhatom önöket egy kávéval? –próbált kedveskedni Nicole.

-Nem, köszönjük. –válaszolta komolyan a nő, miközben leültek.

-Hallottam a tegnap esti incidensről, és őszintén elnézésüket kérek a személyzet nevében is.

-Felháborító, hogy egy ilyen jó nevű szállodában megtörténhet ez. –háborgott a férfi.

-Biztosíthatom önöket, hogy többet ilyen nem fog előfordulni, és engedjék meg, hogy az itt tartózkodásuk hátralévő részében a szálloda vendégei legyenek.

-Azt hiszi, hogy ennyivel elintézheti az egészet? –csattant fel Mrs. Hansberger.

-Természetesen a felelős büntetésben fog részesülni. –dehogy fog, de el kell hitetnie velük, hogy szankciókat von maga után Paul cselekedete.

-Az a minimum. Rúgja ki! –követelte a nő.

-Az a véleményem, hogy ez túl nagy büntetés lenne Mr. Feltonnak, de ne aggódjanak, többet nem fognak vele találkozni.

-Nem értett meg. Követelem, hogy rúgja ki! –s hogy szavait nyomatékosítsa, az asztalra csapott egyet Mrs. Hansberger.

-Kérem asszonyom, engedje meg, hogy a személyzettel és a szállodavezetéssel kapcsolatos döntéseket egyedül hozzam meg. –adta Nicole finoman a tudtára, hogy ebbe már igazán nem kellene beleszólnia.

-Ahogy gondolja. Gyerünk Richard, megyünk. –pattant fel máris a nő, mire a férje engedelmesen követte. Nicole kikísérte őket, majd töltött magának egy csésze kávét. Mindenhez volt kedve, csak ehhez nem. Ismét kopogtak az ajtaján, s egy percre már megijedt, hogy a Hansberger házaspár tért vissza, de nem, szerencsére csak az egyik gondnoknő volt.

-Nicole, a 341-ből szóltak, hogy víz csöpög a fürdőszoba plafonjáról.

-Ó, hogy az a … még ez is. –pattant fel máris, és elindult Suzanaval a lift felé, majd fel a harmadikra. A 341-es szobában valóban csöpögött a víz a plafonról, s egyre nagyobb foltban. Nem volt mit tenni, a 441-ben kellett keresni a hibát, ugyanis az a szoba van fölötte. Csak remélte, hogy nem csőtörés, mert akkor már tényleg a feje tetejére állna minden. A negyedik emelet gondnoknőjétől megkapta a szoba mágneskártyáját. Nicole bekopogott kétszer, majd várt. Ez volt a bevett szokás még akkor is, ha üres szobába kívánt bemenni. Ugyanis soha nem lehet biztos benne, hogy nincs-e mégis kiadva az adott szoba.

-Várjatok, én is jövök. –szólt nekik oda Charlie, az emeleti londiner. –Csak a biztonság kedvéért. Azt hiszem ezt a szobát egy eléggé vad életű férfi vette ki.

-Aki úgy látszik elment, és nyitva felejtette a csapot. –mivel nem kapott Nicole választ az újbóli kopogásra, lehúzta a mágneskártyát, és benyitott a szobába. Odabent sötétség honolt, így kénytelenek voltak felkapcsolni a villanyt. Üres üvegek és gyógyszeres fiolák hevertek szanaszét.

-Maradj itt, majd én benézek a fürdőbe. –ajánlkozott Charlie, ugyanis ő már sejtette, hogy milyen látvány fogadhatja odabent, s nem akarta annak kitenni a főnökét. A nő csak bólintott. Charlie bement a fürdőszobába, majd néhány másodperc múlva sápadtan jött vissza. –Azt hiszem hívni kellene a rendőrséget és a hullaházat. A csapot mindenesetre elzártam, de a fickó a kádban végzett magával.

-Csodás. Megyek, intézkedem. És Charlie, kösz. Holnap nem kell bejönnöd dolgozni, és ha a rendőrök végeztek, nyugodtan menj haza. –ebben az esetben ez volt a legkevesebb, amit megtehetett Charlieért. Nagyon hálás volt, amiért nem neki kellett bemennie oda.  –Rona, kérlek ne engedj be senkit addig a szobába, amíg a rendőrök meg nem érkeznek. –kérte meg az emelet gondnoknőjét, miközben elindult a lift felé.

-Persze, ez természetes.

 Mire a rendőrök végeztek a helyszíneléssel, és a hullaszállítók elvitték a holttestet, késő délután lett. Nicole egy falatot sem tudott enni, csak sorra itta a kávékat. Amikor már sikerült mindent úgy ahogy rendbe tenni a hotelben, ott volt az idő, hogy elmenjen Cameronért az iskolába.

Útközben megállt venni egy müzlit, ugyanis már nagyon éhes volt, s elmajszolta, amíg a fiára várt.

-Szia anya! –ölelte meg szomorúan a kisfia.

-Szia, hékás, mi történt? Miért lógatod az orrod? –adott egy puszit Cameronnak.

-Semmi különös, nem fontos. –nyitotta ki a kocsi hátsó ajtaját, majd bemászott az ülésre. Nicole úgy döntött, hogy nem faggatja most, majd otthon, vacsora közben megpróbálja kideríteni, hogy mi történhetett.