Másnap reggel Nicole teljesen szétszórt volt. A gabonapelyhet nem találta, pedig ott volt az orra előtt. A kávéjába elfelejtett cukrot tenni, a kocsiban vette csak észre, hogy az otthoni cipőjében indult el, így mire visszament, és lecserélte, majdnem elkésett Cameronnal az iskolából. Persze a fia ezt egy cseppet sem bánta volna, de a tanárok már annál inkább.

A nő a munkahelyén is hasonlóan teljesített. Volt olyan számla, amit háromszor kellett átszámolnia, mert sehogy sem akart kijönni a jó eredmény. Ez is csak azt mutatta, hogy a kelleténél jobban ideges a találkozó miatt. Próbálta megnyugtatni magát, de nem ment neki. Hiába győzködte magát, hogy felnőtt emberek, akik képesek kultúráltan megbeszélni a dolgaikat, most mégis úgy érezte, hogy ő erre képtelen. Már a kávét sem merte az asztalánál inni, félt, hogy idegességében ráborítaná az iratokra, ami végképp megkoronázná a napját. Bár valószínűleg az sem segített a megnyugodásban, hogy kávézott. Lehet, hogy egy nyugtató teával most többre menne. Mindenesetre úgy érezte, hogy mozognia kell, így elkezdett fel-alá járkálni az irodájában. Amikor megcsörrent a telefonja, összerezzent, megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de azért leült a székébe.

-Szia Kimi. –vette fel a telefont, mivel elmentette tegnap a számot.

-Szia Nicole. Most vettem ki egy szobát az egyik hotelban. Mit szólnál hozzá, ha ott találkoznánk?

-Rendben. –a nő bárhol találkozott volna vele, csak már túl lett volna rajta. –Hol szálltál meg?

-A Marriott-ban szálltam meg. –Nicole majdnem kiesett a székből, amikor megtudta, hogy náluk szállt meg. Már csak ez hiányzott, gondolta magában. Vajon most szándékosan itt szállt meg? –Küldjek érted egy kocsit? –kérdezte a férfi, ami meggyőzte Nicole-t arról, hogy ez az egész csak puszta véletlen.

-Nem kösz, a lift tökéletesen elég lesz.

-Ezt nem értem.

-A Marriott-ban dolgozom. –sóhajtott a nő.

-Ó, nem tudtam. –Kimi valóban nem tudta. Csak találomra szállt meg itt. –Ráérsz most? A 676-os az enyém.

-Rendben, akkor felmegyek. –tette le a telefont Nicole, majd elindult a lift felé. Útközben még szólt a recepciósnak, hogy ne kapcsoljon be senkit az irodájába, mert az egyik vendég szeretne vele beszélni. Még mindig remegett, amikor beszállt a liftbe, de amikor a hatodik emelet folyosójára lépett, és megállt a 676-os szoba előtt, ismét magabiztosnak érezte magát. Bekopogott, és várt. Amikor meglátta a felzselézett hajú férfit a fekete ingjében és a farmernadrágban, egy percre megdobbant a szíve, de ezt gyorsan elhessegette magától.

Kimi hirtelen nem tudott megszólalni, amikor ajtót nyitott. Nicole még ugyanolyan gyönyörű volt, mint anno. Semmit nem változott, s a szálloda egyen-kosztümje is jól állt neki.

-Szia, gyere be. –állt el az útból Kimi.

-Szia. Köszi. –lépett be bátortalanul a szobába a nő.

-Kérsz valamit?

-Nem kösz. Nincs sok időm. –célzott arra, hogy ő most éppen dolgozik. –A recepciós úgy tudja, hogy éppen egy vendég panaszait hallgatom. –s különben sem menne le semmi a torkán az idegessége miatt.

-Azt hiszem, akkor jobb is, ha a lényegre térünk. –ő azért töltött magának egy pohár ásványvizet. –Mikor akartál szólni arról, hogy van egy fiunk? Mert merem remélni, hogy 6 év alatt volt rá időd átgondolni, hogy hogy fogod tálalni. –még mindig megőrizte azt a tulajdonságát, hogy ha kell, akkor valóban jégember tud lenni. Nicole már jól ismerte ezt, hiszen a férfi általában így adott interjút.

-Nem tudtam, hogy hogy szóljak. –vallotta be a nő.

-És erre fogtad magad, és eltűntél. Ez így tényleg jobb megoldás volt. –felelte a férfi cinikusan.

-Nem akartam…

-Mit nem? –vágott közbe Kimi. Nicole tudta, hogy kezd ideges lenni. Vett egy nagy levegőt, majd folytatta:

-Nem akartam hátráltatni a karriered egy gyerekkel.

-Remélem ezt most nem mondtad komolyan. –Nicole a düh szikráit vélte felfedezni a férfi szemeiben. S valóban, így évek múltán tényleg viccesnek, s már-már szánalmasnak tűnt a kifogása. Mivel nem válaszolt, Kimi még idegesebb lett. –Komolyan emiatt a baromság miatt léptél le? –emelte fel a hangját

-Akkor nem tűnt baromságnak. –próbált higgadt maradni Nicole, bár egyre nehezebben ment neki.

-És mikor akartál szólni róla, hogy van egy fiam??

-Nem tudom. Eleinte nem mertem, aztán ahogy telt az idő, még kevésbé volt hozzá bátorságom.

-Na szép, tehát ha Rami nem lát meg puszta véletlenségből, akkor még most sem tudnám, hogy van egy fiam. Hát kösz szépen! –dühöngött továbbra is Kimi, mire Nicole is kezdte elveszíteni a hidegvérét.

-Azért ne hidd, hogy olyan könnyű volt lelépni.

-Ahhoz képest eléggé egyszerűen megtetted.

-És most mégis mit vársz tőlem? –tárta szét a karját.

-Minimum láthatást! Ha meg tudunk egyezni, akkor nem megyek bíróságra.

-Bíróságra? –csuklott el Nicole hangja, s érezte, hogy elsápad.

-Igen, miért? Mit hittél? Elég, hogy 6 évet elvesztegettem az életéből, nem akarok még többet.

-Rendben. De nem fogom az életem átszervezni a futamjaid miatt.

-Nem is kell, ne aggódj. És csak hogy tudd, bármikor tudok időt szakítani a fiamra!

-Na arra igazán kíváncsi leszek!

-Majd meglátod!

-De remélem azzal tisztában vagy, hogy nem fog egyről a kettőre menni ez az apa-fia kapcsolat. Idegen vagy a számára, és nem fog rögtön a karjaidba ugrani.

-És erről vajon ki tehet…

-Ha csak hibáztatni tudsz, akkor el is mehetek. –indult el az ajtó irányába a nő, mire Kimi elállta az útját, s hirtelen nagyon közel kerültek egymáshoz. Nicole gyorsan hátralépett.

-Ne haragudj, csak… dühösnek és tehetetlennek érzem magam.

-Hoztam neked valamit. –vett elő egy fényképet a zsebéből a nő. –Íme Cameron, a hatodik szülinapján készült a kép.

-Cameron…az én fiam. –Kimi szinte megbabonázva nézte a képet. Alig tudta elhinni, hogy ez a kisember az övé és Nicole-é.

-Mit szólnál hozzá, ha pénteken találkoznánk ismét, és elhozom Camet a suliból.

-Fantasztikus! –csillant fel egyből a férfi szeme.

-Remélem nem gond, hogy én is szeretnék jelen lenni. Egyedül kétlem, hogy veled menne.

-Nem, nem gond. Beülhetnénk egy cukrászdába, vagy valahova. Szereti a sütit?

-Viccelsz? –nevette el magát Nicole.

-Igaz, minden gyerek szereti a sütit. –pirult el Kimi.

-Ne aggódj, ő csak Cameron, és elég sok mindenben hasonlít rád. Szerintem hamar megtaláljátok a közös hangot.

-Remélem. –nézte Kimi még mindig a képet, majd a nő felé nyújtotta.

-Tartsd meg, azért hoztam. Viszont nekem most már vissza kell mennem. Még a végén azt hiszik, hogy te vagy a világ legproblémásabb vendége. –indult el Nicole kifelé.

-Rendben.

-Akkor majd a pénteket még megbeszéljük.

-Oké. Várom a hívásod. És Nicole…

-Igen? –fordult vissza a folyosóról a nő.

-Köszönöm.

-Nincs mit. Érezd jól magad a Marriott Hotelben. –köszönt el mosolyogva Nicole. Mire visszaért az irodájába, azt vette észre, hogy az idegessége teljesen elmúlt. Már csak Cameronnal kell beszélnie. Remélte, hogy nem lesz nehéz dolga vele.