A hétfő reggellel ismét elkezdődött egy új hét. Cameront most még nehezebb volt kicsalni az ágyából. Még a lekváros gofri is csak nagy nehézségek árán tudta elővarázsolni a fiút a szobájából. Persze utána már könnyebben boldogult vele Nicole. Bepakolták az iskolatáskáját, a nő is összeszedte a szükséges papírjait, majd autóba ültek és elindultak. A dugó miatt ismét majdnem elkéstek az iskolából, de végül még órakezdés előtt sikerült betoppanniuk, így Nicole sem késett el a szállodából. Gyorsan elolvasta az e-mailjeit, lebonyolított néhány telefont, majd végül sikerült arra is időt szakítania, hogy megigyon egy kávét. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy mindent elrendezzen, mire a főnöke visszajön. Hála, a hétvége során a szokásosnál kevesebb panasz futott be, így ennyivel is kevesebb dolga volt, de viszont mivel a következő hétvégén egy konferenciát tartanak itt, ezért mindent jó alaposan elő kell készíteniük. A szervezők már lassan két hete dolgoznak rajta, így Nicole-nak szinte csak az ellenőrzés maradt hátra, no és persze a problémamegoldás. Mire végzett mindennel, már elérkezett az idő, hogy elmenjen Cameronért.

Az iskolában azonban nem csak Cam, hanem az osztályfőnöke is várta.

-Jó napot –köszönt neki Nicole. –Szia kicsim. –adott egy puszit a fiának. –Veled meg mi történt? –nézte a fia arcát, amelyen a szeme alatt egy kék folt éktelenkedett, majd a karjára tévedt a pillantása, amelyen horzsolás díszelgett.

-Jó napot. –köszönt neki az osztályfőnök. –Ms. Storm, beszélhetnénk?

-Persze, természetesen.

-Négyszemközt, ha lehetne.

-Rendben, kicsim, várj meg itt kint. –azzal bementek a tanterembe, ahol már csak ők ketten voltak. –Mi történt?

-Nos…az ebéd után Cameron összeverekedett az egyik osztálytársával.

-De miért? –döbbent meg Nicole, hiszen a fia azelőtt még sosem csinált ilyet, ráadásul tudja, hogy nem is erőszakos, verekedős gyerek.

-Nézze, tudom, hogy nehéz egy egyedülálló szülőnek, hiszen nyilván jó lenne, ha Cameron előtt lenne egy apamodell…és higgye el, én nem hibáztatom semmiért Önt, tudom, hogy sokat dolgozik, de szerintem egy kicsit több időt kellene a fiával töltenie.

-Már elnézést, de szerintem sok időt töltök a fiammal. Viszont azt még mindig nem tudtam meg, hogy miért verekedtek össze. –kezdett dühös lenni Nicole.

-Azt állította, hogy Kimi Räikkönen, a Forma 1-es világbajnok az édesapja. Nézze, tudom, hogy a gyerekeknek főleg ebben a korban igen élénk a fantáziájuk, de talán most egy kicsit jobban oda kellene figyelnie rá. A vita azért robbant ki, mert a másik gyerek csúfolni kezdte őt, hogy neki nincs édesapja, mire Cameron előállt ezzel a mesével, aztán veszekedni kezdtek, végül Cameron megütötte őt, viszont a fiú is visszaütött.

-Már elnézést, de ha maga minden részletet tud, akkor miért nem állította meg őket?

-Jogos a kérdés. Bevallom, hogy más gyerekekkel is volt probléma, éppen velük foglalkoztam. Nézze, nem akarok tolakodó lenni, szeretnék segíteni, de szerintem az is egy megoldás lenne, ha Cameront elvinné egy pszichológushoz. Vannak nagyon jó szakemberek, kifejezetten az ilyen korú gyermekekre specializálódva…

-Nézze, szerintem a fiam nem szorul szakember segítségére. A szüleim rengeteget segítenek, és amit Cameron az édesapjáról mondott…

-Tudom, egy kissé bizarr.

-Nem. Nem bizarr. Az az igazság. Tényleg ő az édesapja. De ne aggódjon, majd leülök megbeszélni a dolgot vele. Köszönöm, hogy szólt, de ha most megbocsát, mennénk. –indult el kifelé Nicole, és magára hagyta a döbbent osztályfőnököt. –Gyere kicsim, megyünk. –fogta meg Cameron kezét, és elindultak kifelé.

-Anyu, nagyon haragszol rám? –kérdezte félve a kisfiú immáron a kocsiban.

-Nem kicsim. Nem haragszom, de otthon majd leülünk beszélgetni. –indította be a nő a kocsit. Az úton egyikőjük sem szólt egy szót sem. Nicole azon gondolkodott, hogy mit mondjon majd a fiának. Azért amikor megmondta a fia osztályfőnökének, hogy tényleg Kimi az apja, rendesen leesett az álla. Viszont annak még mindig nem örült, hogy idáig fajult a két gyerek között a veszekedés.

Otthon aztán ahogy lepakoltak, leültek beszélgetni.

-Kicsim, kérlek meséld el, hogy mi volt ez a verekedés délután. –Cameron egy ideig nem szólt semmit, majd beszélni kezdett.

-George megint csúfolni kezdett, hogy nekem nincs apukám. Én meg mondtam neki, hogy van, és hogy Kimi az, erre kinevetett, és azt mondta, hogy hazudok. Aztán veszekedni kezdtünk.

-De miért ütötted meg? Tudod, hogy senkit nem szabad bántani. Az sem szép, hogy ő csúfolt, de azzal sosem tudsz majd semmit sem megoldani, ha verekszel.

-Ne haragudj. Ígérem többet nem teszem.

-Még akkor sem ha csúfolnak, ugye? -kérdezett vissza Nicole.

-Igen, még akkor sem. De a tanár néni sem hitt nekem. –szontyolodott el a kisfiú.

-Ne aggódj, most már hinni fog, ugyanis elmondtam neki, hogy igazat mondtál, és Kimi az apukád.

-De jó! –csillant fel Cemeron szeme.

-Na jól van, sipirc megírni a leckéd.

-Anya, nem kapok büntetést? –kerekedett el a fia szeme.

-Nem kicsim, most nem, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megúszol. –figyelmeztette azért a lurkót.

-Jajj úgy szeretlek! –ugrott az anyja nyakába és adott neki két puszit, majd felszaladt a szobájába. Nicole fáradtan dőlt hátra, és lassan fújta ki a levegőt. Most ismét úgy érezte, hogy elszúrt mindent. Annyira szeretné megvédeni a fiát, de képtelen elkerülni az ilyen helyzeteket. Gondolkodását a telefonja csörgése szakította meg.

-Nicole Storm, tessék. –meg sem nézte a kijelzőt, csak egyszerűen felvette.

-Szia, Kimi vagyok, nem zavarlak.

-Nem, dehogy. Szia.

-Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mit szólnál hozzá, ha péntek helyett szombaton találkoznánk, és mondjuk elvinnélek titeket a vidámparkba? A 9-hez mit szólsz?

-Rendben. –egyezett bele Nicole, miközben egy nagyot sóhajtott.

-Minden oké? Figyelj, ha nem jó a szombat, vagy valami baj van akkor…

-Nem, jó a szombat. Csak a suliban volt egy kis gond. –hirtelen nem is tudta, hogy miért avatja be Kimit.

-Mi történt?

-Cam összeverekedett egy fiúval.

-De miért? –döbbent meg Kimi.

-Megint csúfolták, hogy nincs apja, mire ő elmondta, hogy te vagy az, a gyerek nem hitt neki, veszekedtek, aztán meg verekedtek. –csuklott el Nicole hangja.

-Héé, a lényeg, hogy jól van. De nem a te hibád. –mintha Kimi olvasott volna a gondolataiban.

-De, minden az én hibám. Ne haragudj, szombaton találkozunk, szia. –azzal letette a telefont. Nem akart Kimi előtt sírni. Sőt, nem akart sírni sem, de valamiért most nem érezte magát olyan fenemód erősnek. Várt néhány percet, hogy össze tudja szedni magát, majd felment Cameronhoz.

-Kicsim, találd ki, hogy az előbb ki telefonált.

-Csak nem apu? –csillant fel a kisfiú szeme.

-De bizony.

-De szuper!! –pattant fel rögtön az asztalától. –És mit mondott?

-Megkérdezte, hogy szombaton mit szólnánk egy vidámparkhoz…

-De jó!!! És mit mondtál neki?

-Hát…tanulnod kellene, hogy lesz így belőled atomfizikus… -mosolygott Nicole.

-Úgy imádlak!!! –ugrott a nyakába a fia. –Felülünk a hullámvasútra???

-Én biztos nem, de ha apád felül veled, akkor felőlem nyugodtan.

-Csúcs!!! Már alig várom a szombatot!!! –ugrált örömében Cameron. Nicole bármennyire is próbálta elnyomni az érzést, ő is örült a meghívásnak.