Miután közösen megreggeliztek Sean elbúcsúzott tőlük. Megbeszélték, hogy hétfőn vagy kedden együtt ebédelnek, amennyiben Nicole el tud szakadni a munkától, és Sean-nak is meg fog felelni az időpont.

-Kicsim, figyelj…kérdezhetnék valamit?

-Persze anya.

-Szóval… mit szólnál hozzá, ha Sean gyakrabban látogatna meg minket? Zavarna? –tért a lényegre Nicole, miközben éppen ruhát szedett ki Cameron szekrényéből, amelyet átvihetnek az anyjáékhoz, mivel tudta, hogy az unokatestvére is ott lesz, akinek van két fia, tehát a gyerekek estére nyakig sárosak lesznek.

-Nem.

-Biztos? –kérdezte félve az anyja. –Mert ha nem szeretnéd, akkor nem…barátkozunk vele.

-De, nyugodtan. –mosolyodott el Cameron.- Szeretem őt.

-Örülök. És köszönöm. –ölelte meg a fiát, aki nem igazán értette, hogy miért kérdezte ezt az anyja, de örült annak, hogy az anyukája örül. Nicole pedig megkönnyebbült, hiszen a fiának csak egy szavába került volna, és ugyan fájó szívvel, de megvált volna Sean-tól.

Miután mindent sikerült összepakolniuk, beültek a kocsiba, és elindultak Nicole szüleihez.

-Na végre, hogy itt vagytok! Már csak ti hiányoztatok! Gyerünk befele! –tuszkolta be őket a házba Elisabeth.

-Nyugi. Nem volt időre megbeszélve. –próbálta nyugtatni őt Nicole, de semmi haszna nem volt.

-Akkor is. Gyerünk, gyerünk. –sürgette őket. Nicole levette a fiáról a kabátot, aki máris berohant a nappaliba, ahonnan James és Howie hangja szűrődött ki.

-Szia Nora néni. –lépett be Nicole is a nappaliba.

-Késtetek. Ráadásul a fiad máris játszik. –nézett szúrósan rá a vörös hajú nő.

-Ne haragudj. Nagyon jól nézel ki. –mosolygott rá továbbra is Nicole. –Hogy vagy?

-Köszönöm jól. És te? Nem mentél még férjhez? Bár akkor nem jöttél volna egyedül. Persze, tudhattam volna, hogy nem tudsz megállapodni. –vágott fancsali képet Nora néni, amivel rendesen sikerült megbántania Nicole-t.

-Á szia Nicole. –köszöntötte őt Lora, az unokatestvére.

-Szia. –ölelte meg. Végre egy ember, akivel normálisan el tudott beszélgetni.

-Azért igazán idehozhatnád a fiad, hogy megnézhessem. –szólt közbe Nora.

-Egy pillanat. Merre vannak a srácok? –fordult Lora felé.

-A kertben.

-Hát…még azt sem tudod, hogy hol a gyereked… -vágott grimaszokat továbbra is Nora. Lora küldött egy együtt érző mosolyt Nicole felé.

-Sziasztok srácok. –ment ki az udvarra a nő. –Cam, ide tudnál jönni egy picit?

-Igen anya. –azzal máris odaszaladt.

-Figyelj, be kéne jönnöd 3 percre, Nora néni látni szeretne. Kérlek legyél nagyon jó, mert ha nem, akkor örök életünkre megbélyegez ez a boszorkány. –Cameron jóízűt kuncogott, s még Nicole is elmosolygott. –Persze ezt sem kell tudnia. Na gyere. –azzal bementek a nappaliba, ahol Nora már várta őket. –Itt vagyunk.

-Csókolom. –állt meg előtte félve a kisfiú.

-Gyere már közelebb, nem eszlek meg. –Cameron félve hátrapillantott, de az anyja csak bólintott, hogy tegye meg, amit Nora kér, így a kisfiú tett néhány bátortalan lépést a nő felé.

-Nyugi, ezen a mi srácaink is átestek. –súgta Nicole fülébe Mike, Lora férje.

-Nicole, ez a gyerek mindig ilyen félénk? Ez nem jó. Meg tudja egyáltalán magát védeni? –csóválta meg a fejét Nora.

-Na jó, Cam, mehetsz játszani. –elégelte meg a vallatásfélét Nicole. A fia boldogan szaladt ki a kertbe, ő pedig bement a konyhába az anyjához- A falra mászom tőle! Nora szeret egyáltalán valakit? –fakadt ki. –Mit vizslatja Cameront? Olyan, mint a többi gyerek.

-Nicole, gyere légy szíves, Nora kérdezni szeretne valamit. –ment be érte az apja.

-Hála a jó égnek. –forgatta a szemeit a nő, majd felöltött egy bájos mosolyt, és kiment a nappaliba. –Parancsolj, itt vagyok.

-Nos, csak arra lennék kíváncsi, hogy Cameron tudja, hogy ki az apja, vagy esetleg ezt még te sem tudod? –a szobában megfagyott a levegő. Mindenki Nicole-ra nézett, várták, hogy mit fog válaszolni. Nicole sem tudta hirtelen, hogy most mit mondjon, és mielőtt megszólalhatott volna, James, Lora nagyobbik fia rohant be a kertből.

-Nicole néni, gyere gyorsan, Cameron leesett a fáról és nem nyitja ki a szemét!! –Nicole fejvesztve rohant ki a kertbe. Összeszorult a szíve, ahogy a fia ott feküdt a fa alatt.

-Kicsim, gyerünk, nyisd ki a szemed!- vette az ölébe a fiát. Cameron gyengén pislogni kezdett.

-Anya… -nyöszörgött halkan.

-Jól van kicsim, semmi baj. Apu segíts légyszi. –azzal máris a kocsi felé rohantak, onnan pedig be a kórházba. Ahogy beértek, kerítettek egy orvost, aki máris kezelésbe vette a kisfiút, őket pedig kiküldte a folyosóra várni.

-Miért küld ki? –fordult Nicole idegesen az apja felé- Az anyja vagyok, bent kellene lennem vele, hogy megnyugtassam, fogjam a kezét vagy valami.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Nem akarlak még jobban idegesíteni, de Kiminek nem kellene szólni? –mondta el félve az ötletét az apa.

-De, lehet. Itt maradsz, amíg felhívom?

-Persze. Menj csak. –azzal Nicole kiment a kórház udvarára és remegő kézzel kereste elő a telefonját.

-Szia, na végre, hogy méltóztatsz visszahívni. –vette fel Kimi morcosan a telefont- Már kerestelek egy párszor, mi tartott idáig? –a hangjába neheztelés is vegyült.

-Befejezted? Cameron kórházban van, ha akarsz, gyere be. –azzal letette a telefont. Néhány másodperc múlva Kimi nevét írta ki a kijelzője.

-Miért raktad le? Mi történt? Egyébként már indulok. –hadarta a férfi. Nagyon megijesztette a nő hívása.

-Leesett a fáról, most vizsgálják. Kimi…

-Igen?

-Kérlek siess.

-Rendben. Addig maradj mellette. –tette le most a férfi a telefont, mivel nem akart sokáig vezetés közben beszélni. Tövig nyomta a gázt és remélte, hogy nem lesz nagy forgalom.

Nicole visszament az apjához.

-Na, van már valami?

-Nem, még semmi. Kimivel sikerült beszélni? –tudakolta az édesapja, miközben Nicole leült mellé.

-Igen, már úton van. Menj nyugodtan vissza, biztos aggódnak ők is, és Nora anyu agyára megy, kell neki az erősítés.

-Nem hagylak egyedül. –simogatta meg a lánya kezét Steve.

-Kimi hamarosan itt lesz. Ne aggódj.

-Rendben, akkor tényleg megyek, mert anyád megőrül Norával. Hívj, ha bármi van. –adott egy puszit a lány feje búbjára.

-Oké, és köszi apu. –azzal Nicole egyedül maradt a zord folyosón. Vajon Cameron hogy van? Mit csinálnak vele? Fél? Biztosan. Az a sok idegen ember. Ő is félne, pedig ő felnőtt, hát akkor egy 6 éves gyerek. Felállt. Nem bírt tovább ülni. Legszívesebben bekopogott volna a vizsgálóba, hogy megkérdezze, mi tart ennyi ideig, de tudta, hogy most az első a fia. Nem zavarhatja őket. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, de egyre idegesebb lett. Megörült, amikor megpillantotta Kimit szaladni a folyosón.

-Mit mondanak az orvosok? –torpant meg Nicole előtt.

-Semmit, még nem jöttek ki. Senki nem jön ki azon az átkozott ajtón. –válaszolta kétségbeesve Nicole.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj. –ült le mellé Kimi, majd megfogta a kezét. Talán csak azért csinálta, hogy bátorítsa a nőt, talán azért, mert saját magának is szüksége volt rá, nem tudta. Abban viszont biztos volt, hogy nagyon jó érzés.