Miután Kimi visszatért Nicole-hoz és Cameronhoz még sétálgattak egy kicsit, de mivel Cam elég hamar elfáradt, köszönhetően az időeltolódásnak, Nicole visszament vele a szállodába. Kiminek sajnos még részt kellett vennie egy sajtótájékoztatón, bármennyire is szeretett volna velük menni. Nem sejtette, de Nicole még örült is neki egy kicsit, hogy egyedül lehet –persze Cameront nem számolva- és egyébként őt is megviselte egy kicsit az időeltolódás. Amint visszaértek a szállodába, Cameron már el is aludt, ő pedig kiült a teraszra. Nézte a várost, a szédítően magas felhőkarcolókat és a lenti forgatagot. Vajon hogy lehet egy ilyen nagyvárosban élni? Hogy lehet úgy élni, hogy még a szomszédodat sem ismered? Hiszen az ilyen helyeken nem ritka, hogy az emberek egyszerűen csak elmennek egymás mellett. Ismeretlenül. Nem, neki szüksége volt kapcsolatokra. No nem olyan kapcsolatokra, hanem arra a kedves, minden hátsó szándék nélkül mentesre, amelyet akkor érzünk, amikor elsétálunk a közeli boltba, és az odáig vezető úton váltunk néhány szót egy ismerőssel, vagy egyszerűen csak odaintünk valakinek. De itt, ez itt valahogy lehetetlen. Hiszen honnan tudhatnád, hogy nem éppen egy sorozatgyilkos sétál melletted? Vagy egy híres ember? Vagy egy…bárki. Nem számít. Ő most visszavágyott Zürichbe, ami ugyan szintén nem egy kisváros, de azért bőven akad ember, akivel jó a viszonya. Itt viszont…senki. Na jó, Kimi, de a vele való kapcsolatát jobb nem elemezni. Felesleges és túl bonyolult lenne. Hiszen mi is van köztük? Még ő maga sem tudja. Szerelmes? Újra vagy még mindig? Múló szeszély? Na de ekkora hévvel? Kizárt. Ahhoz túl erősek az érzelmei. De vajon a Kimié? Ő mit érez? Egyáltalán mire volt jó az a csók? Ha megkérte volna, hogy maradjon, és felhozott volna néhány érvet –szigorúan verbálisan-, akkor is elérhette volna azt, hogy ne utazzon vissza Svájcba. Semmi szükség nem lett volna arra a csókra. A csókra, amelynek az ízét még most is érzi, s ha rágondol, eláll a lélegzete, összeszorul a gyomra és… igen. És ebből tudja, hogy szerelmes. Nem az számít, hogy ismét vagy még mindig, az érzés a fontos. De nem állhat oda a férfi elé, bár a számonkérés nem ártana, tekintve, hogy kettejük közül neki van élettársi kapcsolata, hiszen az ő Sean-nel való kapcsolata minden bizonnyal megfeneklett. Kár lett volna tagadnia. A férfi azóta nem jelentkezett, hogy bevallotta neki a majdnem-dolgot. De megérti, fordított esetben talán ő sem kereste volna a saját társaságát. Most viszont menthetetlenül rátört a magány és a valakihez való tartozás hiánya. Egyedül van, és nagyon úgy tűnik, hogy a dolgok jelenlegi állasa szerint ez az állapot nem is fog egyhamar megváltozni. Egy kisebbfajta csoda kellene hozzá. Ráadásul hamarosan már Cameron sem lesz vele. Ez még jobban elszomorította. A lehűlő levegő és a fújdogáló szél miatt úgy döntött, hogy ideje bemenni. Csinált magának egy forró fürdőt, aminek köszönhetően sikerült ellazulnia. Éppen jókor szállt ki a kádból, ugyanis ha tovább maradt volna benn, akkor valószínűleg nem hallotta volna, hogy kopognak. Sietett ajtót nyitni, nem akarta, hogy Cameron felébredjen.

-Szia, hát te? –húzta össze jobban akaratlanul is a köntösét, amikor meglátta az ajtóban ácsorgó Kimit. A férfi egy kicsit fáradtnak tűnt annak ellenére, hogy nemrég tusolhatott, mivel a haja még vizes volt.

-Szia. Bemehetek?

-Igen. –állt félre a nő az ajtóból.

-Szóval…még nem volt alkalmunk beszélni nyugodt körülmények között. –állt meg Kimi a szoba közepén. –Cameron?

-Alszik.

-Akkor tudunk most beszélni?

-Szerintem felesleges.

-Nem. Szeretném megbeszélni a dolgainkat. –azzal leült az egyik fotelba. Nicole jobbnak látta, ha mégis belemegy.

-Rendben, de kérlek fogd rövidre, fáradt vagyok. –ült le ő is, de tisztes távolságba Kimitől. Nem akart még egy hibát elkövetni, ugyanis kénytelen volt beismerni, hogy az a délutáni kis affér egy hiba volt. Ha az ő részéről nem is, de a férfi részéről mindenképpen.

-Összezavartál. –bukott ki Kimiből, s ezen még ő is meglepődött. Az eredeti szándéka az volt, hogy átjön, gyorsan bocsánatot kér, esetleg finoman puhatolózik a nő érzései felől, majd szépen visszamegy a szobájába és alszik. Ehelyett…ráadásul most Nicole is úgy néz rá, mintha valami borzasztó dolgot mondott volna. –Ne haragudj. Még a végén téged is összezavarlak. –babrált a kezével. Várt. Remélte, hogy Nicole mond valamit, de a nő csak csöndben ült. –Oké, azt hittem mondasz valamit, de látom nem.

-Mit mondjak? Hogy szerelmes vagyok beléd? Hogy hagyd ott Heathert és költözzünk össze, neveljük együtt Cameront? –Kimi döbbenten hallgatta Nicole-t. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen reakciót vált ki belőle- Mert nem. Nem fogom ezt mondani. Ne is várd ezt tőlem. –a férfi már majdnem rákérdezett, hogy miért, de végül mégsem tette.

-És mi a helyzet akkor a délutáni csókkal?

-Semmi. Te megcsókoltál, én meg visszacsókoltam. Ennyi. –közölte Nicole kimérten.

-Ennyi? –döbbent meg Kimi.

-Igen.

-Ezt hogy tudod csak így mondani?

-Hogy mondjam? Egy reakció volt a részemről és kész.

-Hát megáll az eszem. És még a pasikra mondják, hogy érzéketlenek.

-Csak őszinte voltam. –de Nicole nem tudott Kimi szemébe nézni.

-Hogyne. Látom mennyire. Ne felejtsd el, hogy én is ismerlek, és tudom, hogy mikor hazudsz, és most biztos, hogy nem mondtál igazat. –állt fel Kimi és odasétált Nicole-hoz.

-Most jobb, ha elmész.

-Miért? Mert félsz, hogy számodra kellemetlen területre terelődik a beszélgetésünk? Vagy netalán félsz, hogy újra megtörténik, ami a mosdóban?

-Nem, dehogy. –állt fel Nicole, és igyekezett remegés nélkül eljutni a terasz ajtajáig. Szüksége volt egy kis távolságra.

-Akkor most mégis miért menekültél el a szoba másik végébe?

-Én nem menekültem. Egyszerűen…szépek a fények. –mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott, bár be kellett látnia, hogy badarság volt.

-Hogyne. A fények. De egy valamit még árulj el nekem. –sétált oda ismét hozzá.

-Micsodát? –vett egy nagy levegőt, hogy szembe tudjon fordulni a férfival.

-Tudni szeretném, hogy mit érzel. Őszintén.

-Késő van. Fáradt vagyok és szeretnék aludni. –indult volna el az ajtótól, de Kimi elkapta a karját, így vészesen közel kerültek egymáshoz. –Engedj el, kérlek. –Nicole hangja most először lágyult el, mióta Kimi a szobában volt, s ez a férfinak is feltűnt. Tehát ezt váltja ki belőle a közelségem, futott át Kimi agyán.

-Addig nem, amíg nem kapok választ.

-Nem.

-Hosszú az éjszaka, és sokáig álldogálhatunk még itt.

-Neked holnap szabadedzésed van, ideje aludnod. –próbált ismét elszabadulni tőle, de Kimi keze így a derekára csúszott. A nő automatikusan is a férfi mellkasára tette a kezét.

-Tudni akarom. Az alvás nem számít.

-Miért jó az neked, ha megtudod?

-Mert jó. Tudni akarom. Kérlek.

-Lehet, hogy bonyolulttá tenné a dolgokat. –Nicole-nak feltűnt, hogy Kimi szeme néha elidőz az ajkán, amiből semmi jót nem sejtett.

-Vagy éppen ellenkezőleg. Leegyszerűsítené azokat.

-Én… -Nicole kezdett elgyengülni. Érezte, hogy az ellenállása szépen lassan apró darabokra esik szét, pedig annyira küzd ellene, Kimi ellen.

-Te… -nézett rá vágyakozva Kimi, ám ekkor kinyílt az ajtó, és Cameron könnyes szemekkel tűnt fel.

-Anya…rosszat álmodtam…