Az egyetemről tartottam hazafelé. Már kezdett sötétedni. Ez az átka, ha az embernek késő délutánig vagy estig vannak órái. De én választottam ezt az időpontot, mivel azt hallottam, hogy az ennek az előadónak jobbak az órái. Nem is kellett csalódnom. A mások számára oly unalmas dolgokat is érdekes tudta elmagyarázni, így annak ellenére, hogy már mindenki fáradt volt, mégsem aludtunk el az előadás közben.

Ahogy beléptem a lépcsőházba, máris egy kicsit jobban éreztem magam. Nem szeretem az írországi időjárást, pedig itt nőttem fel. Valósággal felrohantam az emeletre, s örültem, hogy végre otthon lehetek. Egy egyszobás kis lakást bérlek nem túl messze az egyetemtől, ahol logisztikát tanulok, a bérleti díj éppen ezért nem is valami alacsony, de úgy gondoltam, hogy inkább többet fizetek, mint sokat utazok, hiszen így időt spórolok, amire mindig nagyon nagy szükségem van.

Miután kibújtam a kabátomból és felraktam vizet teának, elkezdtem átnézni a postámat. A szemem azonban hamar megakadt egy borítékon, amely kissé másmilyen méretű volt, mint a többi, és a feladó helyén sem megszokott név szerepelt: a Ferrari logó mellett a csapat neve volt olvasható. Idegesen bontottam fel a borítékot, majd olvasni kezdtem a levelet:

„Kedves Ms. Connor,

örömmel értesítjük, hogy az Ön által benyújtott pályázat kedvező elbírálásban részesült, aminek következtében a következő évét a Ferrari csapatánál gyakornokként töltheti el.

A gyakornokság alatt fizetés nem jár, azonban a csapat minden költségét –szállás, utazás, étkezés- állja.

Kérjük, haladéktalanul hívja fel az alábbi telefonszámot annak érdekében, hogy még egyszer ellenőrizhessünk és egyeztethessünk minden részletet…”

Alig hiszek a szememnek. Elnyertem a pályázatot. Megkaptam az ösztöndíjat! Utazok!!! Méghozzá egyenesen Olaszországba!!!!!!! Vajon késő van már telefonálni? Egy próbát mindenképpen megér, így hát fogtam a telefonom és tárcsáztam a levélben szereplő számot. Mit mond?? Olaszul beszél, egy szót sem értek. Hátha beszél angolul, csak beszél.

-Jó estét, én Joanie Connor vagyok.

-Jó estét, itt Gina Alvaro, miben segíthetek? –hála, beszél angolul.

-Most kaptam kézhez az Önök levelét, miszerint elnyertem egy pályázatot.

-Máris nézem. Connor…á igen. Meg is van. Igen, gratulálok.

-Köszönöm. Szóval a levélben az állt, hogy haladéktalanul vegyem fel a kapcsolatot –de gáz szöveg, de ha tényleg ezt írják, akkor mit csináljak.

-Igen. Szeretném elkérni az adatait … -majd egy hosszú felsorolás következett arról, hogy mire van szüksége. Jó 10 perc és egy rakat adat után töretlen lelkesedéssel raktam le a telefont. Az egyetlen dolog, ami elszomorított, hogy holnap után kell indulnom. Rettentő kevés időm maradt mindent elintézni az egyetemen, meglátogatni anyuékat, elköszönni a barátaimtól –bár mivel nincs túl sok, így ez nem fog hosszúra nyúlni-, valamint összecsomagolni. Igazából fogalmam sincs, hogy mit vigyek magammal a ruhákon kívül. Végül is ott is csak emberek élnek, tehát boltok is vannak, mint mindenhol a Földön. Szóval elvileg amit nem viszek és mégis szükségem lesz rá, azt meg tudom venni. De azért jó lenne, ha nem kellene sok mindenre költenem. Azt hiszem megkérem anyut, hogy segítsen listát írni a szükséges holmikról.

Fogtam is a telefonom és tárcsáztam.

-Szia anya, én vagyok.

-Szia, mi újság? Csak nincs valami baj? –jellemző, máris aggódik. Amikor egyszer erről kérdeztem, annyit mondott, hogy majd ha én is anya leszek, én is ennyit fogok aggódni. Kötve hiszem, tekintve, hogy ahhoz először egy stabil kapcsolat kellene egy megbízható pasival, és jelenleg egyikkel sem rendelkezem.

-Nem, semmi gond. Sőt! Apu is ott van?

-Igen, itt, várj, idehívom. –néhány másodperces csönd után apu hangját hallottam.

-Szia Joanie, itt vagyok én is.

-Szia. Szóval…emlékeztek arra a pályázatra, amire én is beadtam a jelentkezésemet?

-Igen. –vágta rá anya.

-Megjött az értesítés. Képzeljétek, megkaptam!!!!

-Gratulálok! –hallottam tőlük kórusban. –Nagyon büszkék vagyunk rád. –vette át a szót anya. Mintha a könnyeivel küszködne.

-Viszont van egy rossz hírem is. Holnap után repülök Olaszországba.

-Olyan hamar? –előzte meg a kérdéssel apu anyát.

-Igen, döntenem kellett, hogy megyek vagy nem. Nem szeretném kihagyni. Tudom, hogy egy év hosszú idő, de… szeretném kipróbálni magam.

-Persze, ez természetes. –szipogott anya. –De ugye még eljössz hozzánk?

-Még szép! Ezért is telefonálok. Holnap bemegyek korán az egyetemre, elintézem a formaságokat, aztán elköszönök a barátaimtól, összepakolom a cuccom, amit vinni szeretnék, jajj tényleg, anyu tudnál segíteni? Kellene egy lista a fontosabb cuccokról. Szóval összepakolnék, estére ott lennék, és tőletek jönnék vissza holnap után a reptérre.

-Rendben. Holnap délben felhívlak a lista miatt, addig pakold össze, amit gondolsz.

-Köszönöm. Akkor holnap este megyek.

-Várunk kicsim. És ne feledd, nagyon büszkék vagyunk rád. –köszönt el apu.

-Köszi. Sziasztok! –tettem le a telefont. Akkor azt hiszem előkeresem a bőröndöm, de előtte megiszom a teámat, még mielőtt kihűlne.

A teázás után előszedtem a bőröndjeimet. Eldöntöttem, kettőt viszek. Remélem elférnek benne a cuccaim. Ha nem, akkor…beletuszkolom. Most viszont megyek, veszek egy forró fürdőt, vacsorázom és megpróbálok aludni, hiszen holnap sok mindent kell elintéznem.

Másnap reggel korán keltem, hogy legyen időm összeszedni a szükséges papírjaimat, majd egy gyors reggeli után már rohantam is az egyetemre. Szerencsére viszonylag gyorsan, másfél óra alatt sikerült minden papírmunkát letudnom. Beszéltem néhány előadómmal is, akik csak bátorítani tudtak, és örültek, hogy mehetek, hiszen ez számukra is elismerés.

-Szia Kate! –köszöntem a legjobb barátnőmnek, akivel éppen a bejáratnál futottam össze.

-Szia! Hát te? Mész? Mindjárt kezdődik az előadás.

-Gyere, beszélnem kell veled! –húztam félre a folyosón.

-Mi történt? Baj van? –méregetett.

-Nem, dehogy. Holnap repülök Olaszországba!! –féltem a reakciójától, de azt kaptam, amire számítottam.

-Istenem, ez fantasztikus!!! –ugrott a nyakamba. –Annyira örülök neked!!

-Köszi. –öleltem meg. Nagyon sokat jelent, hogy így reagált.

-Büszke vagyok rád. Viszont meg kell ígérned valamit. –vigyorodott el.

-Bármit.

-Kérsz nekem aláírást a pilótáktól. Mindegyiktől!

-Okés, ígérem.

-Ugyan már, hogy tudnál aláírást szerezni a pilótáktól? –kapcsolódott be a beszélgetésünkbe Adela. –Ők menők, te meg egy szerencsétlen liba vagy. Be sem engednek a futamokra, annyi pénzed meg nincs, hogy mindre elmenj.

-Még szerencse, hogy nem nekem kell fizetni. Emlékszel az ösztöndíjra? –ha az emlékezetem nem csal, akkor Adela is jelentkezett. –Megnyertem. Egy évet töltök a Ferrarival. Szóval azt hiszem, lesz néhány alkalmam.