Miután Adelát kellőképpen felpaprikáztuk Kate barátnőmmel, bementünk az előadóba és elköszöntem a közelebbi barátaimtól. A következő állomás a kedvenc falatozónk volt, ahol Robtól és Taratól kellett elbúcsúznom. Ők is eléggé meglepődtek, de egyben örültek is a sikeremnek. Siker? Messze vagyok én még attól. Első lépésben örülök, ha el fognak fogadni és nem fogom magam túlságosan kívülállónak érezni. Mégis egy összeszokott csapatba fogok belecsöppeni, ahol már mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja, hogy hogy dolgozik a másik, aztán egyszercsak jön egy ír lány és…majd meglátjuk, mi lesz.

Az előzetes számolásom igaznak bizonyult, tényleg dél körül értem haza. A Rob és Tara által csomagolt nagy adag hamburgert és sült krumplit fogyasztottam el ebéd gyanánt. Éljen az egészséges életmód. Majd eljárok futni. Ígérem. Most viszont csomagolok. Anyu üzenetét lehallgattam az üzenetrögzítőről, gyorsan lejegyzeteltem amiket mondott, majd kihúztam a listáról azokat a cuccokat, amelyeket magamtól is beraktam. A következő nagy kérdés, hogy mi lesz most a lakással. Fizetni nem fogom tovább, ha nem is lakom benne, szóval visszakapja a főbérlő, a dolgaimat pedig majd anyuék hazaviszik. Leugrottam a sarki közértbe néhány nagy kartondobozért, majd amit tudtam, azt belepakoltam. A bútorokat majd kipakolják, jelenleg az érdekel a legkevésbé. Rendesen elfáradtam, mire végeztem mindennel, amit szerettem volna megcsinálni. Még a vonatomat is sikerül majdnem lekésnem, de hála éppen az utolsó pillanatban szálltam fel. Apu kijött elém az állomásra.

-Szia kicsim! –ölelt meg és kaptam két puszit.

-Szia apa! –bújtam oda hozzá.

-Ezeket add csak ide. –vette fel a bőröndjeimet- Te jó ég, mit raktál te ebbe?

-Csak a legszükségesebbeket, hiszen egy évre megyek.

-Tudom. –szomorodott el miközben beszálltunk a kis furgonba.

-Hé, azért nem a világ végére megyek. Amikor Silverstone-ban lesz futam, akkor szerzek nektek valahogy belépőt és találkozunk, de ha nem tudok, akkor is hazajövök.

-Ajánlom is. –mosolyodott el ismét. Igen, ezt szeretem. Amikor mosolyog. Amikor elhiteti velem, hogy minden rendben van még akkor is, ha tudom, hogy nincs. Most is tudom, hogy nem örül ennek a lehetőségnek. Nagyon nem. De nem azért, mert szerinte nem vagyok rá képes, hanem azért, mert félt. Félt kiengedni az „Életbe”. Megrémíti, hogy nem itt leszek, hanem egy másik országban, új emberek között.

-Szia!! –jött elém anyu is amint leparkolt apu.

-Szia –öleltem meg őt is.

-Na, menjünk be, hamarosan esni fog, a vacsora meg kihűl. –terelt be minket anyu az ebédlőbe. Szeretek itthon lenni. Itt mindennek olyan itthon-illata van. Vacsora közben kellemesen elbeszélgettünk, az ösztöndíj később került szóba. Körülbelül hajnali 3 volt mire ágyba kerültem.

Másnap 10-kor keltem. A reggeli után együtt utaztunk fel Londonba, mivel a repülőm a Heathrow 2-es termináljából indult. Hosszas és könnyes búcsúzkodás után szálltam fel a repülőre. Most valahogy közel sem vagyok olyan boldog, mint amikor megkaptam az értesítést. Félek. Mi lesz, ha minden rossz lesz? Nem, minden azért nem lehet rossz. Egy csomó dolog lehet az, de azért valami jónak is kell lennie. Remélem lesz is. Basszus, most jut eszembe, hogy félek a repüléstől. Jókor eszmélek rá erre is. Jellemző. Az úton egy anyuka ült mellettem és a gyereke. Komolyan, miért nem adnak ilyenkor a gyereknek egy altatót vagy nyugtatót? Vagy…valami csöndes játékot, könyvet, kifestőt vagy valamit, amivel csöndben van a gyerek. Az egész gép most őket utálja. Szerencsétlenek. Pedig az anyuka mindent megtesz, hogy a kissrác csöndben maradjon, percenként rászól, de minden jel szerint hatástalan.

Minél több időt töltöttem a repülőn, annál jobban örültem annak, hogy végre landoltunk és kiszállhatok. Amint beléptem a váróterembe, máris kaptam egy sms-t. Ismeretlen szám. „Hello. Fogjon egy taxit és jöjjön az alábbi címre…” Wow, ők aztán tudnak időzíteni. Kedvesek, hogy angolul írtak, bár gyanítom, a múltkori telefonbeszélgetés egy életre elvette a kedvüket attól, hogy olaszul szóljanak hozzám. Na nem mintha nem szeretném ezt a nyelvet, csak egyszerűen nem értem. Miután végre sikerült kerítenem egy taxist, és a Ferrari bázisa felé tartottunk végre egy kicsit hátradőlhettem. Nyugodtabb nem voltam, sőt. Görcsösen szorongattam a táskám pántját egészen addig, amíg oda nem értünk. A portás máris rohant felém és kifizette a taxist.

-Hello, a kisasszony jött Írország, ugye? –de aranyos, ahogy a bácsika az angollal próbálkozik.

-Igen, jó napot. Köszönöm a taxit. –mosolyogtam rá.

-Nem tesz semmit. Domenicali úr várja önt. Ezt tessék viselni. –azzal egy kitűzőt adott át amelyen a „Látogató” felirat díszelgett. Látogató? Több mint a semmi. –Első emelet, 101-es iroda.

-Köszönöm. -Miután feltűztem a táblámat, beléptem az épületbe. Kellemes hangulatú, nem túl hivalkodó, mégis talpig olasz. Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Ahogy beljebb lépkedtem, először a büfét és a hozzá tartozó asztalokat pillantottam meg. Jézusom, az ott Felipe Massa??? Igen. Tényleg az, hacsak nem álmodom. Huh, azta. Elindultam a lift felé. Bármennyire is viszolygok a liftektől, ezt az egy emeletet ki fogom bírni. Már csak azért is ki kell bírnom, mert lövésem sincs, hogy hol a lépcső. Miután felértem az elsőre körülnéztem. Néhány Ferrari pólót viselő férfi jött-ment, de ügyet sem vetettek rám. A 101-es iroda előtt idegesen vettem egy nagy levegőt mielőtt bekopogtam.

-Tessék. –hallottam egy hangot belülről, majd benyitottam.

-Jó napot, Joanie Connor vagyok, az írországi gyakornok.

-Á, gyere be. Remélem nem gond a tegeződés, mi úgyis egy nagy család vagyunk. –család, mi? Jó nekik. –Stefano Domenicali vagyok. –istenem, tényleg itt vagyok. –Foglalj helyet.

-Köszönöm. –egy valódi Ferrari irodában ülök egy valódi Ferraris fotelben. Csúcs.

-Milyen volt az út?

-Egész jó, nem unatkoztam.

-Ennek igazán örülök. És engedd meg, hogy megragadjam az alkalmat, hogy gratuláljak. Igazán szép teljesítményt nyújtottál az egyetemen.

-Köszönöm. Szeretem amit tanulok, így könnyebb.

-Az biztos. Nos, itt lenne a szerződésed. Tulajdonképpen az ösztöndíj-pályázatnál is ezt írtátok alá, de itt is szignózni kell ismét. Kérlek olvasd át és ha nem találsz semmi kivetnivalót, akkor írd alá. –azzal átnyújtotta a papírt. Kivetnivalót? Viccel? Ha WC-t kéne pucolnom, még akkor is aláírnám. Ez az álmom. Nem engedem elúszni. Stefano türelmesen megvárta amíg átnézem, majd aláírom. –Isten hozott a csapatban! –nyújtotta mosolyogva a kezét.

-Köszönöm. –viszonoztam a kézfogást.

-A szállásodat ezen a címen találod meg. –adott át egy újabb papírt -Ez egy kis háztömb, ami a csapat tulajdona. Itt laknak az alkalmazottaink. Sajnos nem tudunk külön lakást biztosítani, mert mindegyik foglalt, de az egyik lakásban van egy üres szoba, ahova beköltözhetsz.

-Rendben. Nekem az is tökéletesen megfelel, nem kell külön lakás.

-A földszinten a lift mellett balról találsz egy kis irodát, ott megcsinálják a beléptetőkártyádat, amivel ide is és a lakásba is be tudsz lépni, valamint a fényképes azonosítód is, továbbá ott kapod meg a csapatruhát is. Amikor ide jössz, akkor elég csak a felsőt viselned, de amikor futamhelyszínen vagyunk, akkor a komplett szerelésben kell megjelenned.

-Rendben, ezzel nem lesz gond.

-A felettesed pedig Gino Rosato lesz, neki leszel a segédje. Mindjárt felhívom őt is, mire megcsináltatod a képet és a kártyát, addigra itt lesz.

-Rendben. Akkor megyek is. –azzal felálltam és elhagytam az irodát. Egy kicsit alábbhagyott az idegességem amint beszálltam a liftbe és lementem megkeresni azt a bizonyos irodát.