Odalent nagyon kedves volt az idős hölgy, aki segített megfelelő méretű csapatruhát keresni. Mindenből kaptam 5-öt. Utána megcsinálta az igazolványképet. Hát…mit mondjak. Szokás szerint borzasztó lett. Újra meg újra szembesülök azzal, hogy nem vagyok valami fotogén alkat. Legalábbis én nagyon nem látom annak magam. A következő dolog a belépőkártyám volt. Kaptam hozzá egy kódot is, amit fel kell írnom valahova. Egyelőre a telefonomba írtam fel, de utána úgyis majd átírom egy papírra, amit jó eséllyel majd elvesztek, de addig is nem ártana biztos helyre raknom. Miután mindennel végeztem ismét a lift felé vettem az irányt. Egyszer meg kell kérdeznem, hogy hol a lépcső. Muszáj. Az iroda előtt ismét vettem egy nagy levegőt, bár igazán nem tudom, hogy miért vagyok még mindig ideges. Kopogtam, majd bementem. Egy kissé nagyobb darab fickó ült ott, ahol az előbb még én, és kedélyesen beszélgetett Stefanoval.

-Gyere csak be. –mosolygott rám az asztal mögül a szemüveges férfi. Most mi ilyen vicces? Okés, itt állok egy rakat ruhával a kezemben, de attól még nem kéne ilyen feltűnően kedvesnek lenni.

-Joanie, hadd mutassam be neked Ginot, Gino, ő itt az új segéded, a gyakornokunk, Joanie Connor.

-Szia, örülök, hogy együtt dolgozhatunk. –nyújtott mosolyogva kezet Gino.

-Köszönöm. Én is nagyon örülök. Igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani és sokat tanulni.

-Ez jó. Nyugi, minden klassz lesz. Nem mondom, hogy egyszerű, de jó lesz.

-Remélem.

-Szerintem most menj és nyugodtan rendezkedj be. Holnap 8-kor pedig várlak az irodámban. Az enyém a 6-os iroda. Földszinten a büfétől balra lévő folyosón találod meg.

-Köszönöm. Akkor megyek is. Viszlát. –azzal magukra is hagytam őket. Nem tudom, hogy min vigyorogtak, biztos nagyon béna vagyok. Vagy valami jó viccet olvastak és éppen azt vitatták meg. Mindegy, már nem is érdekel. A portásnak visszaadtam a „Látogató” kártyát, és megkérdeztem, hogy merre találom meg az újdonsült otthonomat. Az állítása szerint csak 3 utcányira van, tehát sétálok. Addig is ismerkedem a hellyel. Úgyis reggelente is gyalog fogok jönni, nem taxizgatok. Azt már fix nem fizetnék.

Tényleg nem volt messze a háztömb. Kényelmes tempóban 25-30 perc alatt oda is értem. Persze két bőrönd és a nagy halom ruha társaságában. Itt is portás fogadott. Ezen már meg sem lepődöm.

-Jó napot, Joanie Connor vagyok és itt fogok lakni.

-Jó napot. Antonio vagyok. Ön a Ferrari új alkalmazottja?

-Igen, én lennék. Azonnal adom az azonosítómat és a belépőkártyámat. –azzal sikeresen előhalásztam a táskámból. –Tessék.

-Köszönöm. Minden stimmel. –adta vissza kártyákat miután pötyögött valamit a számítógépén. Nem gondoltam volna, hogy itt is ilyen szigorú ellenőrzés van, de végül is ez a Ferrari. –Isten hozta nálunk.

-Köszönöm. –azzal bementem az új kártyámmal. A papír szerint a lakás a harmadikon van. Oké, itt látom a lépcsőt, de ennyi csomaggal nem fogok lépcsőzni, hanem liftezek. Miután sikeresen megtaláltam a lakást, bekopogtam.

-Mi az? –nyitotta ki egy férfi az ajtót. Az állam azt hiszem a padlóig zuhant, amikor megláttam Kimi Räikkönent. Ismét megnéztem a papírt és a lakásszámot, hátha elnéztem valamit, de nem. 12-es lakás. Mire ismét felnéztem, már a becsukódó ajtót láttam meg. Basszus. Jó kezdés. Na még egyszer kopogok. –Mi az már megint? Nem tudsz beszélni? Nem tudom, hogy hogy a fenébe engednek fel rajongókat. Már százszor elmondtam, hogy nem adok aláírást, nem fekszem le veled és nem akarok gyereket sem. –már csukta volna be az ajtót, amikor sikerült megszólalnom.

-Várj, kérlek. –azt hiszem a „kérlek” szó megtette a hatását, mert nem csukta rám az ajtót. –Joanie Connor vagyok és Stefano Domenicalitól kaptam meg ezt a címet.

-És?

-Állítólag van itt egy üres szoba, ahova beköltözhetek.

-Költözni? Ide??? Na ide aztán biztos nem. –oké, ez így elég hülyén néz ki, hogy így vitatkozunk.

-De nekem ezt a címet adták meg. –tartottam felé a papírt, de még csak rá sem nézett.

-Tévedtek.

-Nem hívnád fel?

-Nem. –azzal rám vágta az ajtót. És most mégis mi a fenét csináljak?? Hol fogok aludni?? És ha mégis itt fogok lakni, akkor hogy fogjuk elviselni egymást?? Azt tudtam, hogy jégember, de hogy még undok is legyen… Nem tudok mit csinálni. Leültem a bőröndömre és vártam. Végül is, van kártyám, be is tudok menni. És nem csak tudok, hanem be is fogok. Fogtam a kártyám és kinyitottam az ajtót, majd bementem.

-Te meg mi a fenét művelsz? –ordított rám. –Azonnal kifelé.

-Nézd, nagyon sajnálom, hogy megzavartam az életed, de Írországból érkeztem, a repülőn egy gyerek egész végig ordított. Cipeltem ezeket a rohadt nehéz bőröndöket, és nincs hol aludnom. Stefano Domenicali mondta, hogy itt fogok lakni én erről nem tehetek.

-Várj itt. El ne mozdulj! –mordult rám, majd félrevonult telefonálni. Vélhetőleg magával Domenicalival beszélt. –Az a szoba üres. –jött vissza, de a kedve egy cseppet sem változott- Nem csaphatsz zajt, nem hagyhatod szanaszét a cuccaid, nem ehetsz a kajámból és nem hozhatsz fel pasikat. Világos?

-Igen. Ne aggódj, laktam koleszban, tudom, hogy milyen az együttélés.

-Az engem egy cseppet sem zavar. Ja, és a legfontosabb szabály mind közül, az én szobám tiltott terület, remélem érhető voltam. Elég egyetlen rossz húzás és repülsz. És engem nem hatsz meg azzal, hogy nincs hol aludnod, egy cseppet sem érdekel.

-Oké. Akkor ha nem gond, én most lepakolnék.

-Felőlem. Az a tied. –mutatott az ajtóra, majd leült a kanapéra és beletemetkezett egy újságba. Hát mit ne mondjak, épületes egy év lesz, ha végig együtt fogunk lakni. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha majd idővel átkérem magam máshova. Hátha lesz valahol egy üres hely.

A szoba abszolút egyszerűen van berendezve: van egy ágy –még szerencse-, két szekrény, ebből az egyik akasztós, a másik fiókos, egy asztal székkel és egy könyvespolc. Tuti el fog férni minden cuccom, már előre látom. Viszont nem árt majd néhány dologgal feldobnom, mert azért ez így elég sivár. A falak fehérek, a bútorok világosbarnák és kész. Kb. ez a két szín dominál. Még jó, hogy hoztam fotókat otthonról, azokat is kirakom. De először most a ruháimat rakom ki. Szegények már eleget voltak bőröndben. Mire kiraktam őket, rájöttem, hogy baromi éhes vagyok. Egész nap alig ettem valamit. Azt hiszem leugrom valami közértbe. Idefele jövet láttam is egyet. Fogtam a kabátom, magamhoz vettem a telefonom és a pénztárcám majd elindultam.

-Basszus, a frászt hozod rám. –mordult ismét rám. Pedig nem robbantam ki a szobából, még ugyan csöndben jöttem ki. Ő mondta, hogy ne zajongjak.

-Ne haragudj, nem akartam. –azzal elindultam a kijárat felé.

-Most meg hova mész? –lehet, hogy rájött, hogy ez hülye kérdés volt.

-Boltba. Éhes vagyok, ma még nem sokat ettem.

-Istenem, hogy mondják? Anorexiás vagy bulémiás?

-Nem vagyok egyik sem. Egyszerűen éhes vagyok. –azzal magára hagytam. Nem fogok vele leállni vitatkozni, az biztos. Meg az is, hogy erre játszik. De nem érdekel. Azért vagyok itt, hogy tanuljak és nem fogja elvenni tőle a kedvem, az biztos. Még ha bunkózik is. Napközben úgysem vagyok itthon, este meg bevonulok szépen a szobámba és elleszek egyedül.